Milán atya küzdelme Leninnel

Milán atya 2008 nyarán a belső-ázsiai Kirgizisztánban járt, hogy meghódítsa a 7134 méteres Lenin csúcsot a Pamír hegységben. Erről a kalandosra sikerült, nagy kihívást jelentő “nyaralásról” írt beszámolót iskolánk igazgatója. Az útinapló végén sok gyönyörű fotót is találhattok a világ e távoli, de annál gyönyörűbb tájáról. – PÁ

Kirgizisztán fekvése

Július 17. csütörtök

A csomagomat három részre osztottam, egy jön a gépre, egyet kibontok Osh-ban, a hátizsákot meg csak az alaptáborban. A két nagy csomagot lefóliáztam, így ezek nem sérültek az út során. A túlsúlyért egy vagyont kellett fizetnem, miközben egy orosz fickó ordítozott az iroda alkalmazottjával. A gép 10: 40-kor indult, gyönyörűen látszott Budapest, Szentendre, Fót, a Mátra, Galyatető, a piszkéstetői csillagvizsgáló kupolái és a Kékes. Majd a Bükk, Miskolc, Zemplén. Aztán befelhősödött és elveszítettem a tájékozódást. Az étel legfeljebb tízórainak volt nevezhető az egyharmad szelet kenyérrel. Moszkvában több mint 7 óránk volt a tranzitban, nem volt ülőhely, meleg volt és tömeg. A bank automaták nem működtek, így csak euróért vettünk egy tábla csokit. A gátlásaink egyre oldódtak, így újságpapírból megágyaztunk és lefeküdtünk a négy és fél órás repülőút előtt. A gép 22: 50-kor indult, még másfél órát kellett várni a vacsorára, ami viszont elégséges volt. Moszkva óriási város, nem is tudom, mennyi ideig repültünk fölötte. Néhány egyéb várost is láttunk, de olyan álmos voltam, hogy néhányszor úgy éreztem, beájulok a szék alá.

Július 18. péntek

0717Az éjszakai repülés után hajnali ötkor értünk Biskekbe, az időeltolódás Budapesthez képest már négy óra. Leszállás közben még majdnem sötét volt, de láttam egy tavat és egészen sima felszínű talajt. Majd hosszú sorban állás után megkaptuk a vízumot, egy hónapra, bár a visszaútra szóló repülőjegyünk pont egy nappal későbbre szól, mint ahogy a vízum lejár. Ebből még bonyodalom lesz. Az útlevélkezelő katonák egyike részeg lehetett, a sakkprogramját akarta megmutatni nekem. Sorbaállás közben egy Irakból származó, Kanadában élő fickóval beszélgettem. A csomagunk is megvolt, és ellenőrizték, hogy mindenki a saját csomagját viszi-e el. Kint várt Nina, már régóta várhatott és korán kelt. Tisztán európai arc. A többi arc egyébként olyan, mintha a kínaiakat és a mexikóiakat keverték volna. Biskekben már csak négy órát kellett várnunk a belföldi járatra való becsekkolásra. Pénzt váltottunk, én automatából! Reggelit vettünk, a csomagokat beadtuk megőrzőbe, de előtte átvilágították őket! A repülőtéren amerikai katonai gépek álltak. Majd elindultunk a város felé, én a műanyag bakancsomban. Végtelenül hosszú úton mentünk, hegyoldalon betonkerítés és szögesdrót, meleg volt. A város elérhetetlennek tűnt, ezért visszafordultunk és a repülőtér emeleti részén, ahonnan szép hegyek látszottak, egy márványlapra lefeküdtem. Sajnos 20 perc után fölkeltettek, úgy látszik, összeomlik a kirgiz állam, ha tovább fekszem ott. Ezután a váróteremben aludtunk tovább. Délben indult a gép Oshba, kb. negyven utassal egy légcsavaros gép. Az elején iszonyú levegőtlen és büdös volt. Látni ne sokat lehetett, néhányszor felhős volt, majd némi hegyek látszottak. Eleinte a gép rázott, majd egyenesen a hullámvasúthoz hasonlított, nejlonzacskót is osztogattak. Oshban trópusi meleg fogadott, vártak minket és útitársaink többségét is. Egy panzióban nagyon jólesett a zuhany és a pihenés, majd bementünk a városba, vettünk tollat, vizet, e-maileket is tudtam írni, térerő is volt, benzint is vettünk, majd egy hangulatos étteremben vacsoráztunk. Az utcákon Kárpátalja-feeling, ócska házak, kosz. Az emberek vidámak, a nők színes ruhákban, a forgalom élénk, senki sem kéreget.

Július 19. szombat

0719Utazás az alaptáborba Reggel kilenckor négy kisbusz viszi a társaságot, mi öt iránival vagyunk együtt. Nagyon kedvesek, beszélgetés majd éneklés kezdődik. Az út felváltva aszfalt illetve murvás út. Egyszer kiszakad a kipufogó, vágnak egy kis szögesdrótot, és azzal visszarögzítik. Hosszú út, néha nem tudom, miért állunk. De négykor ebéd, ez két órát vesz igénybe, így sötétben jutunk arra a szakaszra, ahol még nincs út. A sofőr elég bátortalanul nyomja a gázt az emelkedőn, így többször tolni kell. Az irániak hangosan és ütemesen bíztatják: full gas, full, full, full… A sofőr mintha tanulna belőle, de újra meg újra elakadunk. A legrosszabb, hogy közvetlenül a tábor előtt a gleccserpatakból kell kitolni mezítláb a kocsit. Ez nem csak hideg, hanem fájdalmas is. A sátrunkat megkapjuk, a vacsora jó, kipróbálom a pehely hálózsákomat is. Nem alszom valami jól.

Július 20. vasárnap

Kilenc órai reggeli után a koncepciótlanság jelei mutatkoznak rajtunk. Végül sétára indulunk, amiből akklimatizációs túra lesz 4200m-re. Rálátunk a Lenin- gleccserre, döbbenetes. Szamárral és lovakkal visznek terhet az I. táborba. Közben meghív egy teára a szomszéd tábor főnökasszonya, egy Osh-i angoltanárnő. Közben kialakul a következő napok koncepciója: két részletben fölköltözünk az első táborhoz. A cuccok cipelésétől kicsit félek. Délután fél négyre érünk vissza a táborba, kapunk ebédet, majd elvonulok, elmondom a misémet, és zenehallgatás közben megírom az első négy nap történetét.

Július 21. hétfő

0721Már majdnem tíz óra, mire végre elindulunk az első táborba. A cucc nagyon nehéz, vagy 30 kg. Egész éjjel esett, szemerkélő esőben visszaindulunk, majd hószállingózás lesz belőle. Tettestársam, Árpi, nehezen cipeli a terhét, kimaradozik. Az út elejét a Hagyma réten át a hegyivezetők hágójáig már ismerjük. Ezután a gleccser látványa eléggé leköt. Már nem rázom meg Árpit, az a tervem, hogy ha elérem a tábort, akkor visszamegyek segíteni neki. Hiszen estefelé még vissza akarunk menni az alaptáborba. Kezdek elbizonytalanodni, hogy vissza tudunk-e menni. Hálózsákunk nincs, de a sátorban kell lennie matracnak, takarónak, így akár fönn is tudunk aludni. A teherhordó embereket folyamatosan visszautasítom, hogy nincs szükségem a segítségre. A tábort viszont még mindig nem látom. Amikor az egyik szembejövő azt mondja, hogy még 4 km, kis híján a földhöz vágom magam! Újabb szintet vesztek, nagy nehezen fölvergődök az újabb morénadombra, annak tetején araszolok előre, majd látok egy tábort. Gyanítom, hogy nem a miénk, megkínálnak egy teával és egy cukorkával. Reggeli óta nem ettem semmit, és látom, hogy még kb. 1 óra a táborunk. A kezdődő hóesésben kimerültem esem be, fogalmam sincs, hogy Árpi hogy fog ideérni. Abban bízom, hogy kirak valamit a csomagjából, vagy fölül egy lóra. Végül is ez történik. Amikor megjön, megmutatják a sátrunkat, kiderül, hogy se matrac, se takaró. A jurtában fogunk éjszakázni, félek, hogy rosszul. Mindenkivel próbálok beszélgetni, hogy adjanak egy takarót vagy fűtsenek be éjszakára. Árpinak ráadásul hasmenése kezdődik. Végül kapunk egy takarót és este fél 11-kor még egyszer jól befűtenek. Én fölveszek mindent és az izolációs fóliámmal takaródzom. Végül is jobban telik az éjszaka, mint először gondoltam.

Július 22. kedd

Hosszas reggeli készülődés, a holminkat bepakoljuk egy raktársátorba, mert saját sátrunk még nincs. A nap hétágra süt, látszik a hegy és az útvonal, a fény szinte elviselhetetlen. Látok egy lavinát is. De 10-kor elindulunk az alaptáborba és du. 3-kor meg is érkezünk. Pihenés, vacsora, egy észt fickóval beszélgetek, aki már három hete itt van. Az időjárás még soha nem volt ilyen rossz. Öten, más források szerint csak ketten voltak a csúcson. Egy cseh lány megfagyott. Az úton sok a hasadék! Árpi hasmenése miatt két napig itt maradunk.

Július 23. szerda

Reggeli után mindenki indul fölfelé. Pihenés, zenehallgatás, olvasás után 11-kor sétára indulok, nem akarok visszafordulni, így a gerincen a hóhatárig, kb. 4500 m-ig megyek. Közben irániakkal és csehekkel találkozom. Kb. 15:45-re érek vissza és Árpival beszélgetünk a munkánkról, meg mindenféléről. A Nap süt és gyengén esik az eső. A jurtában zenét hallgatok és írok. Lassan befűtenek és lesz világítás is, vagyis meg tudok borotválkozni. Holnapra kellene kérnem egy jégcsákányt és hágóvasat, hogy megmásszam a tábor fölötti Mont Blanc-nyi csúcsot (50 éves a Mongol Népköztársaság, vagy hogy hívják). Valamikor azt is közölnöm kellene Árpival, hogy a csomagom második részét lóval szeretném felvitetni az 1. táborba. Száradni kitettem a hátizsákom esővédőjét, hiába kötöttem ki, a szél elvitte. Érzékeny veszteség!

Július 24. csütörtök

0724Este vacsoránál és ma reggelinél egy észt gyerekkel beszélgettem. Hibátlanul beszél angolul, már három hete itt van, de a rossz idő megkérdőjelezte, hogy elérje a csúcsot. Most van az utolsó lehetősége, mert aztán letelik az ideje. A reggeli után elmondtam Árpinak, hogy fölküldtem a csomagomat. Némi várakozás után kaptam egy hágóvasat és jégcsákányt és elindultam a Pietrovszkij csúcs felé. A szokásos hibák (kevés evés és ivás) miatt lelassulva érem el a havat, elég vékony volt helyenként és alig tartott lefelé jövet, igencsak használtam a csákányt. A csúcson teljesen egyedül voltam, fényképeztem. 17: 45-re értem vissza, elmentem fürödni! Kiderült, hogy Árpi még holnap sem akar útra kelni. A helyi lányok már mindenféle gyógyszerrel kezelik. A vacsoránál a két francia hölggyel beszélgettem. Elegük lett a vezetőjükből, aki csak hajszolta őket, az egyikük beteg is volt. Most itt múlatják az időt, olvasnak, filmeket néznek. Amúgy munkatársak, családjuk gondolom, nincs.

Július 25. péntek

0725Az sms-ek napja. Többen írnak, hogy fölvették őket, én meg válaszolgatok. Egész napos semmittevés, ami nem jó az akklimatizáció szempontjából. Olvasok, zenét hallgatok. Délután sétálni akarok, de elkezd esni. Úgy tűnik, Árpi jól van. A francia hölgyekkel jól összebarátkozom.

Július 26. szombat

Indulunk az 1. táborba. A csomagom 32 kg. Fölküldöm. Elbúcsúzunk a franciáktól, ők is kirándulni indulnak. Csak a patakon való átkeléssel akad gondunk, Árpit végül is egy ló hozza át 5 euróért. A sátrunk igen kényelmetlen.

Július 27. vasárnap

Pihenőnap, a délután a sátorban miséztem.

Július 28. hétfő

0728Minden szándékom ellenére reggel 9-kor indulunk a 2. táborba. Ez stratégiai hiba. A cucc ismét nehéz, lassan haladunk, Árpi kiborul, hisztizik. Végül este 8-ra érünk föl, hideg van, fúj a szél. Igen rossz sátorhelyet találunk, Árpi tehetetlen, a hágóvasat én veszem le. A sátorban próbálom rávenni, hogy egyen, igyon meleg teát és öltözzön föl. Én próbálom a kötéllel és a többi cuccal vízszintessé tenni a fekvőhelyemet. Végül is egész jól alszom.

Július 29. kedd

Reggel a benzinfőző begyújtásával próbálkozom, van olvadt gleccservíz, ezt tablettával fertőtlenítjük. A fölöttünk lévő helyről elmennek, így birtokba vesszük a helyet, bár sokat kell dolgozni a jégcsákánnyal. Nem vagyok túl jól, így délután pihenek. Úgy érzem, hogy amikor elaludnék, elájulok, ezért ebben a pillanatban mindig fölébredek. Este próbálok vizet forralni, de nem tudom begyújtani a főzőt, gyufám sincs már. Megbeszéljük, hogy másnap lemegyünk. Korán fekszünk, folyamatosan szenvedek a szomjúságtól, de tudok aludni!

Július 30. szerda

Rendkívül nehéz összepakolni, Árpira is rengeteget várok. Lefelé jövet úgy jövök, mint egy alvajáró. Végre du. 3-ra leérünk, a szakadékos részen összekötjük magunkat. Kapok teát. Csak egy tartalék sátor jut nekünk, de elég jó. Van vizünk! Vacsorára kapok rizst, borzalmas. Az éjszaka jól telt.

Július 31. csütörtök

0731Sokáig fekszem, jobban vagyok. A reggelit kihagyom. Délelőtt a gleccserpatakban hajat mosok, mosakszom, mosok. Az ebéd jól esik. Utána bekapcsolják az aggregátort, így töltöm a telefonomat. Ezért az irániakkal beszélgetek, akik mondják, hogy egyik társuk a 2. táborban rosszul lett, ödéma, hozzák lefelé. Később kiderül, hogy meghalt. Jön egy helikopter is, azt hiszem, hogy a halottat viszi el, később kiderül, hogy egy fejsérültet. A holttestet kb. este 7-re szállítják le. Magyarok is érkeznek. Bajorok is vannak, egyikük igen rosszul, őt lóval viszik le az alaptáborba. Ma kaptam két sms-t, próbáltam életjelet küldeni, de lehet, hogy nem sikerült.

Augusztus 1. péntek

A hasmenés sajnos folytatódik, így ma gyakorlatilag nem eszem semmit. Az egyik bajor, Helmut barátságos, beszélgettünk. Este kiderül, hogy még egy iráni meghalt. Két katalán is itt van Barcelonából, dicsérem a városukat.

Augusztus 2. szombat

0802A hasmenés véget ért, így holnap indulunk fölfelé. Az irániak meg lefelé, így megveszem a gázfőzőjüket, így legalább az már van. Érzelmes búcsú, sajnálom, hogy elmennek. Jó emberek és jó barátok voltak. Délután összepakolunk a korai induláshoz. 4-kor kelünk, 5-kor indulunk. Délután még előesti misét mondok, mivel holnap vasárnap. Végül egy misére szükséges bort és ostyát, valamint Adoremust bepakolom, ki tudja meddig leszünk fenn. Este még forró vizet akarok szerezni, mert ásványvízkészletünk végén járunk. Kissé kellemetlen a helyzet, de végül Nina ad. Aztán jól megjárom ezzel, mert beteszek két palackot a hálózsákomba. Az egyikből kifolyik némi víz, de nem ez a baj. A másikkal melegítem magam. Ez túl jól sikerül, a pehelyhálózsák megtelik forró levegővel, és hiába veszem ki a palackot, a zsák olyan forró, hogy felhevülök, ver a szívem és egész éjjel nem alszom. Sokat gondoltam arra, amikor az emberek téglát hevítettek és a hátukra meg a talpuk alá kötötték.

Augusztus 3. vasárnap

Ninának említettem, hogy reggel 5-kor indulunk. Fölkelünk összepakolunk, és amikor a szemetet dobom ki, észreveszem, hogy elő van készítve a reggeli. Bár már ettünk, úgy gondoljuk, hogy a reggelit nem hagyjuk ki. Közben megjelenik az egyik lány, így még teát is kapunk és egy óriási rántottát. Így késve indulunk, de legalább ettünk. Az elején jól haladunk, aztán elkezd tűzni a Nap… Minden lépés kínszenvedés, elveszi az erőt a hőség. Du. 5-re érünk föl. Örülünk, hogy áll a sátrunk, de nehezen találjuk meg, mert amikor kinyitjuk, idegen holmit találunk benne, így azt hiszem, hogy rossz helyen járok. Végül kipakolunk belőle. Hozunk vizet, próbálunk elhelyezkedni. Ez elég nehezen megy, mert a sátor nagyon mini. Az olvadás miatt az aljának a domborzata megváltozott. A bejáratnál erősen lejt, így szabályosan kicsúszom a sátorból. Szörnyű éjszaka következik, egyáltalán nem tudok aludni, mert a fogam is fájni kezd. Árpi van igazán rosszul, újra meg újra hány, kimenni nincs ereje… Így előbb- utóbb nekem is hányingerem lesz, nincs mit hánynom, szerencsére. Valamikor arra is rájövök, hogy mivel az 1 táborból a 2-ba 11 óra alatt értünk föl, ezért nincs esélyünk a csúcsra. A sátor is alkalmatlan arra, hogy két ember pihenjen benne és a holmiját is rendezni tudja. Ha feküdni akarunk, akkor reggel telik sok időbe, amíg összepakolunk. De a legszörnyűbb a levegőtlenség, és a helyszűke. Van olyan cég, amelyiknek sátra áll itt fenn, rendesen felverve, tágas, ki lehet bérelni. A mi cégünk sajnos nem nyújtja ezt a szolgáltatást.

Augusztus 4. hétfő

0804Reggel fél 7-kor elkezdem Árpinak mondani ezeket a gondolatokat. Meglep, hogy az elvi következtetésekkel egyetért. Viszont elég rosszul érzi magát, ezért nehezen jutunk döntésre, hogy mit tegyünk. ő alapvetően maradni akar, és tovább akar próbálkozni. Néha azt mondja, hogy akár egyedül is. De azt is látja, hogy alapvetően együtt kellene maradnunk. Nekem az a véleményem, hogy neki is, nekem is az állapotunk miatt le kell mennünk. Méghozzá minél előbb, mert esik a hó, holnapra akár csapdába is eshetünk itt. Megpróbálunk összeszedelőzködni, de annyira rosszul van, hogy nem tud lemenni. Tehát várunk. A szomszéd sátorból a két orosz férfi lemegy, így oda lefekszem. Keveset tudok csak aludni, de legalább normálisan fekszem. Délután felmegyek a gerincre, olyan felhő van, hogy semmit sem lehet látni. Este főzünk, vizet is forralunk, hogy legyen mit inni éjszaka. Árpival megbeszéljük, hogy adunk még egy esélyt magunknak és a hegynek. Ha holnapra jól vagyunk, akkor csomag nélkül megnézzük a következő útszakaszt és meglátjuk, hogy mit tehetünk. Ha valamelyikünk állapota úgy kívánja, akkor pedig lemegyünk.

Augusztus 5. kedd

Újabb szörnyű éjszaka. Már a harmadik, hogy nem alszom. Fáj a fogam, veszem be az algopirineket, de ettől melegem lesz, ver a szívem stb. Összességében agyilag vagyok feszült, ideges, próbálom nyugtatni magam. Mindenesetre a kérdés eldőlt, le kell mennünk, és legalábbis nekem minél előbb haza kell jutnom. Árpinak ha van kedve, akkor csatlakozhat a magyar csoporthoz, vagy akár máshoz is. Végül is ebből nem lesz semmi, reggel ő is látja rajtam, hogy nincs tovább. Nehéz összepakolni, de a neheze még csak most jön. A sátor szoknyájára köveket pakoltam, ezek a napközbeni olvadás miatt vízben álltak, az utóbb i másfél napos hóesésben összefagytak. Lapáttal és csákánnyal egyenként kell kibányásznunk őket, mire kész vagyunk, ki híján elájulok. Lefelé menet kásás a hó, nehezen haladunk. Mire a hasadékos rész alá érünk, elmegy a Nap így a végső szakasz egész jól megy. Nina fogad bennünket, sajnálja, hogy így vagyunk. A vacsora jó, és fogok tudni aludni.

Augusztus 6. szerda

0806Jót aludtam, reggel törlőkendős mosakodás, tiszta ruha. Reggeli után összepakolunk, az idő gyönyörű. Nina kedvesen elköszön, a csomagokat ló hozza le. Így nagyszerű séta ígérkezik az alaptáborig. Az egyetlen izgalom a patakon való átkelés, ami jelentősen meg van áradva. Persze a lovasok készenlétben állnak és fejenként 200 szomért átvisznek. A lónak majdnem a hasát éri az áradó gleccserpatak. Mormotákat látunk, és kényelmesen besétálunk az alaptáborba. Jó sátrat kapunk, van priccs, ágynemű is! Holnap mehetünk Oshba, segítenek megoldani a repülőjegyek cseréjét. Árpival persze egész nap a tanulságokat latolgatjuk, mit kellene, kellett volna máshogy csinálni? Ő mindenképpen vissza akar jönni jövőre…

Augusztus 7. csütörtök

Egész napos utazás Oshba, amikor fölfele jöttünk, esett az eső. Azt hittem, hogy ez a rossz idő. Lefelé menet nem esett. Órákon keresztül nyeltük a port. Táskákat vastagon belepte a por, siralmasan néztek ki. Egy török fiúval beszélgettem. Késő estére ért Oshba a két kisbusz. Az utasokat különböző helyeken tették ki. Így egy kis autós városnézésben volt részünk. A mi szállodánk két lakótelepi házban volt. Kisebb lakásokból alakították ki a szobákat. A szobában egy ágy volt, egy takaróval, így aztán rászántam magam, hogy a főnökasszonytól még egy matracot kérjek. Több mint három hét után először zuhanyozni újszerű élmény volt. Egy hét után zuhanyozni katartikus élmény, de három hét alatt az ember egészen hozzászokik a nomád életmódhoz. Az utcán óriási élet folyt, egy fiú meg is szólított, angolul és oroszul váltottunk pár mondatot. Aztán elvitt egy kis boltba, ahol némi vacsorára valót vettem.

Augusztus 8. péntek

0808Helyi összekötőnk, neve Ziyod Davranbekov. ő vele kell találkoznunk, hogy kiderüljön, mikor tudunk hazautazni. Reggel nyolckor, Ziyad lánytestvére jelent meg, aki elvitt reggelizni egy utcai étkezdébe. Megkérdeztük tőle, hogy mit érdemes Oshban megnézni. Négy dolgot javasolt: a bazárt, a parkot, a Szulejmán-hegyet és a múzeumot. Reggeli után maga Ziyad is előkerült és közölte, hogy jó esetben a következő napra, rosszabb esetben hétfőre tud repülőjegyet szerezni. A hűvös hegyi levegő után, a városi levegő olyan meleg és fülledt volt, hogy halálosan fáradtnak éreztük magunkat. Így reggeli után még egy kicsit le kellett pihenni. Ebédre gyümölcsöket vettünk: szőlőt, sárgadinnyét, ami elég ízetlen volt. Ezután elindultunk felderíteni a várost, a bazár volt hozzánk legközelebb. Sajnos itt gyakorlatilag semmilyen szép dogot nem lehetett látni. Vártam volna, hogy ruha, szőnyeg, bőrdíszmű vagy valami más helyi kézműves alkotás kapható legyen, de itt a bazár egy nagy piacnak felelt meg. Egyetlen szép termék a kirgiz kalap volt. A gyümölcs kínálat is szerény volt. Ezután megtaláltuk a parkot. Eredetileg valami angolparkra gondoltam, növényekkel, tavakkal, sétányokkal, de valójában egyetlen árnyas sétaút volt a park, amit a gyermekkoromat idéző játékszerek szegélyeztek. Céllövölde, ringlispíl és más elképesztő küllemű szerkezetek. Ez tehát a helyi vidámpark volt. A sétány végén egy kimustrált repülőgéppel. Péntek este lévén, a közeli mecset környékén rengeteg férfi gyülekezett. Este egy utcai étteremben vacsoráztunk.

Augusztus 9. szombat

Ma már nem volt szervezett reggeliztetés, mert egy éjszaka után tovább szoktak utazni a hegymászók, de az utcai éttermek kínálata bőséges volt. Gyümölcsvásárlás után, ismét ki kellett pihennünk a reggeli fáradalmait, majd olvasgattam, zenét hallgattam, délután mentünk el sétálni és olyan városrészeket kerestünk, amit még nem láttunk. Közben az is kiderült, hogy csak hétfő reggelre lesz repülőjegyünk Moszkvába. Vacsora az utcán.

Augusztus 10. vasárnap

0810Önállóan reggeliztünk, majd elindultunk a Szulejmán- hegy felé, ahol egy kiépített lépcsőn lehet feljutni a nagyjából Gellért-hegy magasságú oromra. Innen jó kilátás nyílik Oshra, bár az épületek legnagyobb része jellegtelen. A hegy aljában egy temető található, amelynek látványa elég meglepő, hiszen egy-két kivételtől eltekintve nincsenek síremlékek. A sétány végén van a múzeum, bár már a hegy előtt is a biztonság kedvéért megnéztünk egy másik múzeumot is. Mind a kettő tragikus volt. Néhány korsó, valószínűleg az újkorból, néhány kitömött állat, ’80s évek szovjet vezetőinek a fényképei. A legérdekesebb kiállítási tárgy egy könyvborító volt, amely egy újkori üzbég államférfi udvarában készült rézmetszeteket mutatott be. Az érdekessége az volt, hogy ezt a könyvet Magyarországon adták ki, magyar címert viselt, így nagy élvezettel olvastuk el a fülszövegét. Ezután visszatértünk a szobánkba pihenni, majd csöndben elmondtam a vasárnapi misémet. Délután még egy utolsó sétára indultunk. Annyi mindent árultak az utcán, hogy úgy tűnt mintha a bazárban lennénk, aztán ahogy haladtunk, egyre inkább viskóvároshoz hasonlított az utcakép. Mindenütt rengeteg ember volt. Egy mecsetet is érintettünk, ahol pár szót váltottunk az ott lévő férfiak egyikével. Mivel másnap reggel fél 4-kor (budapesti idő szerint éjjel fél 12) jön értünk Ziyod, hogy kivigyen a repülőtérre, ezért viszonylag korán elfogyasztottuk magyar viszonyok szerint meglehetősen olcsó vacsoránkat. Összepakoltunk és reméltük, hogy a szúnyogok hagynak egy pár órát aludni.

Augusztus 11. hétfő

Oshban energiatakarékossági okokból éjfélkor kikapcsolják az áramot (vízierőművek szolgáltatják az áramot, de kevés a víz), és valamikor reggel kapcsolják vissza. Így sötétben keltünk, a fejlámpa fényénél készültünk össze. Ziyod hajnali négykor jött értünk, hogy kivigyen a repülőtérre. Itt kifizettük neki a szállás és a repülőjegy árát, az alaptábori tartózkodás, szervezés költségét elfelejtette kérni tőlünk. Egészen meghatódott, amikor felhívtuk erre a figyelmét. Elbúcsúztunk tőle és egy kerítés kapunál megnézték a repülőjegyünket, ezután beengedtek az épületbe. Egy vidéki buszpályaudvart próbáljunk itt elképzelni. Hosszú sorbanállás után, leadtuk a csomagjainkat, ezeket egy pult mögött egy sarokba gyűjtötték. Ekkor kezdődött a bonyodalom. A kirgiz tisztségviselő közölte hogy mászópartnerem nem utazhat el, mert nincs orosz vízuma. Telefonon gyorsan visszahívtam Ziyodot, hogy segítsen beszélni, és próbáltuk megértetni az illetékessel, hogy a Moszkvai repülőtéren lehet tranzitvízumot váltani. De hiába. A problémához hozzátartozott, hogy mivel korábbra hoztuk a hazautazás időpontját, Oshból nem Biskeken keresztül, hanem közvetlenül repültünk Moszkvába, ezért más repülőtérre érkeztünk, mint ahonnan majd a Budapesti járatunk indul. Ráadásul a Moszkva-Budapest járatot is korábbra tettük, amit telefonon egyeztettünk, így erről még papírunk sem volt. Hosszas huzavona után azt mondta a kirgiz vámtiszt, hogy ha mutatunk neki egy Moszkva- Budapest repülőjegyet, amely a következő 3 napra szól, akkor mehetünk (továbbra sem értettem, hogy ez miért pótolja Árpi orosz vízumát). Erre Ziyod kitalálta, hogy vegyünk egy repülőjegyet, amit majd Moszkvában úgyis visszaváltunk. Reggel fél 6 volt ekkor. Átrohantunk a jegyirodába, ahol egy tizenéves fiú ült a számítógépnél. Hosszas keresgélés után talált egy olyan repülőjegyet, amit még éppen ki tudtunk fizetni, ezután Ziyod kocsijával bement a városba, fölébresztette a pénztárost, kihozta a repülőtérre. A repülőgép elvileg 7 –kor indult, fél 7 után 5 perccel megérkezett a pénztáros. Ekkor már kezdtem ideges lenni, hogy esetleg nélkülünk megy el a gép. Kiderült, hogy valójában 7: 20- kor indul, és amíg a pénztárban ülő tizenéves fiú nem telefonál, addig úgysem indul a gép. Fél 7 után 10 perccel föl is hívták őt telefonon, hogy hogy állunk, fel fogunk-e szállni a gépre vagy sem. Végül meg lett a jegy, visszarohantunk a kirgiz vámtiszthez, az elengedett bennünket, utána egy másik hivatalnok betűzte az útlevelünkön, hogy Európai Unió, hosszan mérlegelte, hogy beüsse-e a pecsétet, majd egy asszonyság tüzetesen tanulmányozta a beszállókártyánkat, végül mehettünk. Az épületből kilépve, néhány repülőgép állt a betonon, az egyik körül voltak emberek, ezért odasiettünk, mondták, hogy ez a gép megy Moszkvába, így hát fölszálltunk. A repülőút 4 órás volt, Kazahsztán sivatagos területei fölött legalább egy órán keresztül léleknek semmi nyoma nem látszott. Helyi idő szerint délelőtt 10 órakor szálltunk le Moszkvában, gond nélkül megváltottunk Árpi vízumát, vonat, metró és busz segítségével átjutottunk a Seremetyevo repülőtérre, ahonnan a Budapesti járatunk fog indulni. Itt hozzáfogtunk, hogy a reggel vásárol repülőjegyet visszaváltsuk, illetve átírassuk a holnapi dátumra az eredeti jegyünket. Az átírás bő egy órát vett igénybe, a visszaváltás procedúráját nem részletezem, két órán keresztül két terminál összesen négy épületében több telefonhívást lebonyolítva, 14 információs pult, pénztárablak és jegyiroda megkeresésével odáig jutottunk, hogy hivatalos igazolást kaptunk a jegy lemondásáról, amivel majd Árpi Budapesten visszakérheti a pénzét. Az egész hercehurcával csak az a szomorú, hogy Moszkvából külvárosokat kivéve semmit nem láttam. Megkerestük a szállásunkat, amit interneten már előre lefoglaltunk, és ott töltöttük az éjszakát.

Augusztus 12. kedd

Mivel a metró reggel 5 óra tájban indul, de nekünk 6-ra a repülőtéren kellett lennünk, ahova a metró végállomástól még majdnem egy órát kell buszozni, ezért tömegközlekedéssel nem tudtunk kiérni a repülőtérre. Így taxival mentünk, amely 120-140 km-es sebességgel fél óra alatt kivitt minket. Beszállás, repülés, az előző napokhoz képest eseménytelenül zajlott, és magyar idő szerint fél 9 tájban hazaérkeztünk Magyarországra.

0820

Utószó

A fenti beszámoló sok mindenről nem szól. Nem szól a szervezés és a kivitelezés technikai részleteiről. Ha valakinek ezekre a tapasztalatokra van szüksége, ezeket is szívesen megosztom. Nem szól két szorosan összezárt ember egymásrahatásáról, konfliktusairól, együttműködéséről. Emlékeimben ez nagyon hangsúlyos, erről egy egész regényt lehetne írni. Nem írtam arról a sok- sok gondolatról, érzésről, benyomásról, amit az ember egy ilyen hosszú út során átél. Leginkább egy képzeletbeli külső megfigyelő által látható történéseket rögzítettem. Most pedig válaszolok néhány olyan kérdésre, amiket a leggyakrabban fel szoktak nekem tenni az úttal kapcsolatban.

  • Ismertem-e korábban a mászópartneremet?

Nem. Ez súlyos hiba volt, hogy legalább egy kisebb túrán nem voltunk együtt. Egy hegymászással kapcsolatos honlapon jelentette meg a szándékát, hogy szeretné megmászni a Lenin- csúcsot, és ehhez keresett partnereket. Én annak reményében jelentkeztem, hogy még mások is fognak csatlakozni. Végül ketten maradtunk, többször beszélgettünk és ezek alapján mindkettőnk számára úgy tűnt, hogy ő az ütőképesebb a kétfős csapatban. Mindenkinek azt tanácsolhatom, hogy udvarlót illetve mászópartnert ne az internetről szerezzen.

  • Miért nem másztuk meg végül is a hegyet?

Be kellett látnom, hogy ez a csapat erre képtelen. Számomra ez a hegy mindenképpen fizikai erőm és a technikai tudásom határát súrolta volna. Ami azt jelenti, hogy megfelelő partnerrel jó körülmények esetén lett volna rá esély. Árpi sajnos rosszul mérte föl a saját fizikai lehetőségeit és technikai tudását. Ezért akkor döntöttem a visszafordulás mellett, amikor még nem jutottam el a lehetőségeim határáig.

  • Áll-e szándékomban újra megpróbálni a hegy megmászását?

Jelenleg nem tervezem. Az is világos, hogy az én felkészültségemnek az alapok, és a Kárpátok hegyei felelnek meg leginkább. Nagyon szerettem volna egyszer közelről megnézni egy nagy hegyet, és megpróbálni a táborláncos hegymászást. Természetesen jó lett volna, ha feljutunk a csúcsra. Indulás előtt nem gondoltam volna, hogy ez nem sikerül. A túra elején azt éreztem, hogy nagyon kellemetlen lenne hazamenni csúcs nélkül. Aztán menet közben ez megváltozott és nem voltam szomorú amiatt, hogy nem voltunk a csúcson. Nagyon sok élményben volt részem, sok különleges tapasztalatra tettem szert, rengeteg kényelmetlenséget éltem át, számos érdekes emberrel beszélgettem. Mindenkinek köszönöm az érdeklődését!

P. Lukovits Milán

KATTINTS AZ ALÁBBI KÉPRE A FOTÓK MEGTEKINTÉSÉHEZ

Milán atya küzdelme Leninnel
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s