„Csendélet” a színfalak mögött

060A cím azt hiszem sokakat megdöbbenthet, hiszen sem csendben nem volt nagy részem, sem pedig a színdarabban nem szerepeltem. Azonban azt kell mondanom, hogy mégis találónak érzem ezt, ugyanis az egész 11. évfolyam oroszlánrészt vállalt a Ferbál sikeressége érdekében, hogy az egész estén ahogy erőnkből telt, úgy próbáltuk kiszolgálni a vendégeket és mégis nem túl hálás feladatot kaptunk. Ott voltunk mint háttérszereplők, kaptunk hideget és meleget, de ez ha nem jegyezzük fel, feledésbe merül.

Azt mondták, hogy a Ferbál hangulata nagyban függ rajtunk, a hozzáállásunkon, amit először abszurd állításnak tartottam, de most már belátom az igazát. Azt hiszem, tényleg sok múlott azon, hogy szóltunk a meghívottakhoz, ami talán meghatározta az ő kedvüket is az egész rendezvényhez.

De hát kezdjük a legelején… Az elmúlt héten nem csak a 12-esek, de mi is Ferbál-lázban égtünk. Na nem a táncok vagy a színdarab sikeressége miatt, hanem, hogy mindenkit sikerüljön beosztani a feladatokba, figyelembe véve az egyes igényeket, és az összes munkára találjunk vállalkozó szellemű osztálytársat. A B osztályban ezért külön köszönet jár Lontai Livinek, aki meghallgatta a panaszkodásainkat és a legmegfelelőbb megoldásokat igyekezett rájuk megtalálni. Természetesen a másik két osztály szervezőegyéniségeit is dicséret illeti, bár ott nem tudom, kik voltak. Amikor már leadtuk a listákat arról, hogy kik lesznek a büfékben, ruhatárakban, ki mikor vállal kapu, projektor, illetve adománytál őrzést kicsit hátradőlhettünk. Mígnem pénteken be kellett azt is pontosan osztani, hogy a büfékben és ruhatárakban ki mikor lesz ott. Ez még külön nehézségeket okozott, de végül ezt is áthidaltuk.

A szombat számomra úgy kezdődött, hogy inkább otthon maradok és átalszom a 3321napot, de aztán végiggondolva végső soron nemcsak azokkal szúrtam volna ki, akiknek helyettem kellett volna a feladatok rám eső részét teljesítenie, hanem a nővéremmel is, akinek volt az egész bál és hát magammal is, amiért egy ilyen élményekben gazdag naptól fosztottam volna meg magam. Nem csalás, nem ámítás, élményekkel lettem gazdagabb! Nem mondom, hogy ez minden 11-esre elmondható és azt sem, hogy ezek minden esetben pozitívak voltak.

Így hát délután háromnegyed 3-ra megérkeztem az iskolába, időben a 3 órakor kezdődő eligazításra. Majd ez után feladatkörünk teljes tudatában elfoglaltuk „szolgálati állásainkat”. Az én első állomáshelyem az adományos tálnál volt. Itt kettesével félórás váltásokban vártuk az adakozó kedvű vendégeket. Bár az első félórában nem gyűjtöttünk ilyen pénzt, ugyanis ez egyúttal egy Ferbál-krajcár váltó hely is volt és az érkezőket a „standunk” ezen része jobban lekötötte. A Ferbál-krajcárból kétféle volt, a forgalomból kivont egy és kétforintosokba volt beleveretve egy K betű, ezek 100 illetve 200 forintot értek és a büfékben vásárolt élelmiszer kifizetési eszközei lettek. Ennek az új rendszenek az előnyeit és hátrányait is belátom.

2971Mellette szólt, hogy a büfékben nem kellett komolyabb összegekből visszaadni, de ellene hogy többen voltak, akik emiatt nem is mentek el fogyasztani. Ezt nekem, mint a ruhatárosnak sokan panaszolták, és örültek, hogy a kabátjuk leadásakor forinttal fizethettek. Azonban röviddel az után, hogy beálltam, a ruhatárból Milán atya átmenetileg áthelyezett az első emeleti krajcár-bazárhoz. Az arra járó Bognár tanár úr meg is jegyezte:

Lefokoztak?

Le…

Ajaj, és ki tette ezt?

Az iskolai legfelsőbb hatalom…

Milán atya?

Igen… – A tanár úr csak mosolygott, én pedig kicsit megsértve éreztem magam, amiért egy hercegnek egyedül a kukák mellett pénzt kell váltania, de szerencsére nemsokára jött is a felmentő sereg néhány 9-es fiú személyében és én visszamehettem a ruhatárba. Ott aztán ekkor már beindult a „józan robot”…

Kisebb-nagyobb nehézségek árán és némi hezitálással, hogy vajon melyik ruhatárba helyezzék el kabátjaikat minden vendég minden beadott ruhadarabjának került helye és felügyelője a mi személyünkben. Tudtommal egynek sem kelt lába a gazdája nélkül, bár olyan egyének többen is akadtak, akik nem ismerték fel a sajátjukat, pedig az ő általuk benyújtott szám megegyezett a kabátra feltűzött számmal…

Mindeközben a büfékben is zajlott az élet, olyannyira, hogy akár még egyszer akkora „személyzetnek” is akadt volna munka, mint amekkora volt. Ez főleg a földszinti helyiségekre volt igaz, hiszen a kitóduló tömeg, ha nem is az első, de közeli helyekre szeret betérni. Ilyenformán maga a büfé is kicsinek tűnt, kevés ülőhellyel és hangos zenével. Véleményem szerint több olyan teremre lenne szükség, ahol az emberek szava minden további technikai nehézség nélkül elér a beszélgetőpartnerükhöz, amit nagyban megkönnyíthetnénk több Természet 2731terasz-szerű teremmel. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem a büfések helytállását és azt, hogy gondoltak ránk, ruhatárosokra és bőséges kaja-szállítmányokkal láttak el minket. Tisztában vagyok vele, hogy nekik volt a legkeményebb, hiszen nemcsak hogy pihenés nem volt nagyon és nem volt lehetőségük két percre leülni, de nekik a bálozás mint olyan nemigen merült fel programpontként. Hisz „szabadidejükben”, ami valljuk be a folyamatos dömping miatt nem sok volt, még el kellett menniük projektort vagy adománytálat őrizni, vagy a szerencsésebbeknek, mint mondjuk nekem mindkettőt.

De hát azért a valódi műsorról is szólnék egy-két szót. Halottam egy igen epés megjegyzést a színdarabra: „Ez nem színdarab volt, hanem síndarab, amely vakvágányra futott!”. Szerintem erről szó sincs, mindösszesen arról, hogy akik nem az első három sor valamelyikében ültek, azok számára nem volt túl élvezhető, hiszen a hang nagy része nem terjedt tovább. Ez ennél a darabnál különösen azért volt probléma, mivel itt a szövegen és nem a színpadi előadásmódon volt az igazi hangsúly. Ezzel persze nem az előadókat szeretném bírálni, ugyanis ez minden évben visszatérő nehézség. Azonban a táncok a darab során hátrébb helyet foglalókat is kárpótolták ezért, hiszen itt már csak a látványra kellett összpontosítani, ami igen meggyőző volt. Sokszínűségéért gratuláció illeti hát a végzős évfolyamot!

Kellőképpen elfáradtunk, de megvívtuk a magunk harcát ezen az estén, voltak akik végig kibírták a magas sarkút is… Összességében én úgy látom, hogy ami rajtunk múlt a bál hangulata szempontjából, azt maximálisan teljesítettük. Ezért remélem, hogy jövőre a mostani 10-esek is hasonlóképpen teszik ezt és a merész elképzeléseink megvalósításában is segítenek majd, hogy akkor mi is megköszönhessük a munkájukat…

Herceg Zsuzsi

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s