A herderi rém

gemaelde_von_johann_friedrich_tischbein_1795“a mások közé ékelt, kisszámú magyaroknak századok multán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni” (Herder, 1791)

A gyôzelem nem a gyorsaknak adatik,
nem is az erösek kicsikart joga,
Hanem azoknál talál otthonra,
akik ki tudnak tartani…

(FLG)

A genetika tudósai szerint a kihalás általában nem a bukás eredménye, vagy a túlélés nem a siker diadala; hanem egyszerûen az történik, hogy egyik csoport jobban kihasználja a körülmények adottságait mint a másik. Csak annyi kell, hogy az elhalálozás száma néhány százalékkal legyen magasabb mint a születések száma egy megadott perióduson keresztül.

A magyarok így fogynak az ezredfordulón. A körülmények szélesülõ adottságait az egyén kívánalmainak kielégítésére koncentrálják. Az egyéni és a közösségi perspektíva egyeztetésének hiánya, a tréfásan megfogalmazott “elõbb kocsi mint a kicsi” ma is uralkodó, sôt a destruáló “bemondásokig” terjedô gondolata, a személyi kívánságok kielégítésére összpontosító filozófia kártékonyabb lesz a magyarság számára mint a szomszédos románok és szlávok szövetkezése, hogy bennünket eltüntessenek, vagy évszázados német ügyeskedések, hogy bennünket beolvasszanak. Biztosabb, és keservesebb folyamatú kihaláshoz vezet a gyermektelenség fokozatos elterjedése mint a 19. és 20. századbani háborúskodások emberveszteségei, a területveszteséggel járó lakosság csökkenés, a deportált és elhajtott magyarok összessége. Ezekbõl a csapásokból a magyarok feléledtek, és háborúk után, még elnyomás alatt is, vagy nehéz anyagi körülmények között is, számunk megközelítette a sorscsapást megelõzõt, s a társadalom megújuló erõre kapott.
A század utolsó évtizedeiben a családok vitathatatlanul magasabb anyagi szintre emelkedtek. Részben a gazdasági emelkedés egyéni kiaknázásából eredõen, részben az asszonyok munkavállalása folytán (mely elvonta a nõt a család-összefogás hivatásától). Ugyanakkor a férfiak családi munkában való résztvételének szükös méretei ijesztõ terheket róttak a nõk családfenntartó hivatására. Házasságok rekord számban bomlottak fel, jobb esetekben partnerségekké váltak, egymás rövid távra tervezett anyagi és társadalmi céljainak támogatására.
A család szerepe és az egyén viszonya ugyancsak változik és ez kiérdemli a társadalom fejlôdését tanulmányozó tudósok figyelmét. Manapság nô azon fiatalok száma, akik együtt, párkapcsolatban élnek, de nem – vagy csak évek multán – lépnek házasságra. Azaz, a jelen törvények értelmében csak évek multán legitimizálják családjuk egységként való megjelenését. Ez a viszony függô helyzetbe hozza a gyermek státuszát – egy újabb gond, újabb ok arra, hogy a napi gondok és szándékok mellett a partnerek elodázzák a gyermek világra hozatalát.
A felsorolt célok effektíve eltérítették a család tartóit a családfenntartástól, a közösséggel való összetartozástól, a nemzeti össz-közösség fenntartásától. Az egyéni célok abszolút elõtérbe helyezése nem másod- hanem többedsorba sülyesztette a közösség céljait és szélessávra ható terveit.

A magyar társadalom vezetése – csaknem minden szinten – el van foglalva a gazdasági gondokkal, az infláció és a termelékenység egyensúlyozásával, intenzíven tükrözve az egyének figyelmét. A kormány alig mutat rá a közösségépítés fontosságára, vagy nem találja a közösség és az egyén egyensúlya felé vezetõ irányt, vagy nem tudatosítja azt, nem ad hathatós segítséget az egyik legalapvetõbb nemzeti gond: a család újraépítéséhez.

Már több európai államban, – itt sajnos Magyaroroszág az elsôk között jár, – a halandóság meghaladja a születések számát. Ahogy a születôk száma a halandók számához viszonyítva hosszabb idôn keresztül fogy, a folyamat felgyorsul és elérkezünk majd egy olyan stádiumba, amikor a folyamatot már nem lehet megfordítani! Amikor a demográfiának a csökkenõ születések lejtõjén lefelé gyorsuló mozdonya már tömegénél fogva megállíthatatlan lesz. A társadalmi magatartás egyik jelentös formálója, a tanitóképzö egyetemek és föiskolák komoly százaléka diákhiány révén majd bezárhatja kapuit, s a következõ évtizedekben az élelmes magyar vállalkozó majd koporsógyártó üzemet létesít. Németországban, de Horvátországban is, az állam fizet a családoknak ahol gyerek születik, hogy megkönnyítse a gyermeknevelés költségeit. Ezeket valamikor a felnõtt termelõ adófizetés formájában visszafizeti az államnak.

Több hiábavaló kisérlet után úgy látszik, a “társadalmi krízis”, a “kulturális krízis” de még a “gazdasági krízis” fogalmaival, – amelyek biztosan be fognak következni Magyarországon kb. 30 – 40 év multán – hiába ijesztjük a lakosságot, ezek elvont fogalmak. Talán praktikus társadalomtudományt kellene tanítani, nemcsak egyes egyetemeken, hanem már a középiskolákban, hogy tágítsuk az egyének perspektíváját az emberi viszonyok egyensúlyban fejlõdése felé. Talán a közönséges élet-folyamat megértéséhez szükséges 1×1-et kellene tanítani az általános oktatásban. Ugyanis, meg kell érteni, hogy a mai gyermektelen, vagy egy-gyermekes fiatalok igen elhagyatott, szükségekkel küszködô és keserves öregkor elé néznek.
Gondoljunk itt az egyedüllétre, bár annak sok problémáját a magát szellemileg frissnek megtartó és érdeklõdõ ember bizonyos fokig áthidalhatja; azonban gondoljunk inkább arra, hogy nem lesz aki fizesse az öregek nyugdíját!!! Pedig, a statisztikák szerint, ahogyan öregszünk, egyre fokozottabb mértékben igényeljük a társadalom biztosítót, elsôsorban egészségünk hanyatlása miatt. És nem lesz aki fizesse az öregek egészségi költségeit! De méginkább gondoljunk az öregkornak arra a szakaszára, amikor már fizikailag mások segítségére szorulunk. Amikor a megértõ szeretetet is fokozottabb mértékben igényeljük. Arra az idõre, amikor emberi mivoltunkkal járó egyéni méltóságunknak – betegségeink, vagy a test elkopásából eredõ testi gyengeségeink miatt – már nem tudunk megfelelõen eleget tenni. Amikor akaratunk már nem tudja kontrollálni testünk funkcióit úgy, hogy amit azelõtt rutinnal kezeltünk – az egyszerû, napi folyamatok ellátásához szükséges viselkedést – testünk el tudja végezni.

Akkor “mi lesz, kariatida?”

Végeredményben, a magyar társadalom egyéneinek rövidlátása, – amely manapság képtelen összehangolni az egyéni törekvést a társadalom érdekeinek fenntartásával, a kettõ közötti egészséges egyensúly felállításával és megõrzésével, – lesz a magyar társadalom talán végzetes elfogyásának oka. A felismerés általános érvényének ez a döbbenetes hiánya nem támogatja a “magyar géniusz” mellett szóló állításokat.

Sajnálatos, mert még a Vörösmarty által vizionált drámai temetést sem fogjuk megkapni.

Fülöp László G. (1953)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s