A vallások teológiai értékelése

mihaly-kranitz-21959-ben született Budapesten. A szentendrei Ferences Gimnáziumban érettségizett 1977-ben. Tanulmányait Budapesten és Rómában végezte, 1989-ben szentelték pappá. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem egykori rektorhelyettese.

A vallások értelmezése a II. Vatikáni zsinat előtt

A II. Vatikáni zsinatot (1962-1965) megelőző századokban a vallásokkal kapcsolatos teológiai vélemény már számolt az egyéni üdvösség lehetőségével azokban a vallási hagyományokban, amelyek még nem fogadták be a keresztény üzenetet. A zsinati tanácskozás idején egyre inkább bővült a vallások pozitív értékelése és a kereszténységgel való kapcsolatuk számbavétele. 1965 után már kialakult három hagyományosnak mondható paradigma: az exkluzivizmus (vagy egyház-központúság), az inkluzivizmus (vagy Krisztus-központúság) és a pluralizmus (vagy Isten-központúság). A katolikus teológusok pozitív kapcsolatot fedeztek fel a vallások és a kereszténység között. Az őskeresztény korban elterjedt nézet volt, hogy a vallások valamilyen mértékben előkészítenek az Evangélium befogadására (praeparatio evangelica). A vallások, felfedezve az emberi személlyel vele született vágyat az Istennel való egyesülésre, rejtett módon képviselik a keresztény kinyilatkoztatásra való készséget. Így érvényes Tertullianus (†220) meghatározása: anima naturaliter christiana (a lélek természeténél fogva keresztény).

A vallások mennyiben járulnak hozzá, hogy biztosítsák tagjaiknak a Jézus Krisztusban megvalósuló üdvösséget? Akik Jézus Krisztusban üdvözültek, azok a saját vallásukban vagy azon kívül jutnak-e el ide? Milyen pozitív szerepe van a többi vallásnak abban, hogy tagjait Jézus Krisztushoz, az üdvösség teljességéhez elvezesse? Mondhatjuk-e ezeket eszközöknek vagy utaknak az üdvösség felé? Ha igen, akkor ezt milyen értelemben kell felfogni? Létezik Evangélium nélküli üdvösség? Ezek a súlyos kérdések már a II. Vatikáni zsinat előtti teológusokat is foglalkoztatták. A zsinat után viszont megnyílt a ,,vallási pluralizmus,, időszaka. A kereszténység és a többi vallás kapcsolata nagyon eltérő volt, s a különböző véleményeket két csoportba lehet sorolni.

Az egyik látásmód számára a föld különböző vallásai az emberrel vele született Isten utáni vágyat képviselik sajátos kulturális és földrajzi adottságuknak megfelelően. Ebben az esetben Jézus Krisztus és a kereszténység Isten részéről egy személyes válasz erre az egyetemes emberi vágyakozásra. Míg a többi vallás pusztán a homo naturaliter religiosus különböző kifejeződései, és így ,,természetes vallások,,, addig a kereszténység – mely Istennek az emberi keresésre adott válasza – az egyetlen ,,természetfölötti vallást,, jeleníti meg. Ezt a felfogást gyakran a beteljesedés teóriája névvel határozzák meg. Ha az emberi vallásos vágyakozásra adott isteni válasz a Jézus Krisztusban való üdvösség valamennyi vallás tagjai számára, akkor a vallások semmiféle szerepet nem játszanak az üdvösség misztériumában.

A másik felfogás szerint az emberiség különböző vallásai már önmagukban Istennek az üdvösség történetében végbevitt beavatkozásait, sőt kezdeményezéseit jelentik. Ezek a beavatkozások természetesen a Jézus Krisztusban adott végső üdveseményhez rendelődnek. Lehetőségeik szerint tehát már a Krisztus-esemény előtt is, mint praeparatio evangelica (előkészület az Evangéliumra), pozitív szerepet játszottak. A vallásoknak mind a mai napig pozitív értékük van az üdvösség történetében a Jézus Krisztusban adott üdvmisztérium aktív jelenlétének erejében, önmagukon belül vagy rajtuk keresztül. Ezt a második felfogást, ,,Krisztus jelenléte a vallásokban,, vagy ,,Krisztus bennfoglalt jelenléte,, teóriaként ismerjük. Az üdvözítő misztérium természetesen egyetlen. De minden más vallási hagyomány kapcsolatba kerül az isteni üdvtervvel, és részese ennek a misztériumnak, sajátos odarendeléssel vagy gondviselésszerű előkészítéssel. Ezért egyetlen vallás sem pusztán természetes. Minden vallás visszavezethető történetileg a nemzetek életében végbemenő isteni beavatkozásra, és így felfedezhető bennük a Jézus Krisztusban adott üdvösség misztériumának lényegi jelenléte. Így minden vallás több szempontból is természetfölötti.

A vallások beteljesedése

A neves francia teológust, Jean Daniélout (1905-1974) a ,,beteljesedés teóriája,, legfőbb nyugati képviselőjének lehet tekinteni. A 20. század 40-es éveitől kezdve, egészen a 60-as évekig számos tanulmányt írt a vallások kérdéséről.1 A világ vallási hagyományait Istennek Jézus Krisztusban adott üdvössége szemszögéből tekinti, ahogy ezt a keresztény hit is tanítja. Ebben az összefüggésben Daniélou felteszi a kérdést, hogy mit jelent a kereszténység azoknak a vallásoknak, amelyekkel a múltban találkozott, vagy amelyekkel a jövőben fog találkozni. Gondolkodásmódjának vezérfonala egy olyan történelem elképzelés, amely fokozatosan tárja fel Istent az emberiségnek. Az üdvösség története Daniélou szerint a zsidó-keresztény hagyományra korlátozódik, mely Isten személyes kinyilatkozásával kezdődik Ábrahámmal és Mózesen keresztül, majd végigfut a választott nép történetén, és Jézus Krisztusban éri el a csúcspontját, aki üdvözítő üzenetét az egyházra bízta. Minden, ami Isten személyes megnyilvánulását megelőzi a történelemben, még ha Istennek az emberiséggel való egyetlen tervébe van is beleírva, az üdvösség ,,előtörténetének,, fogható fel. Az ,,elő-történet,, alkalmazható minden olyan, akár a mai napig meglévő vallási tapasztalatra, amely a zsidó-keresztény hagyományon kívül van a világ vallásaiban.

Daniélou pontos megkülönböztetést tesz a természet és a természetfölötti, valamint vallás és kinyilatkoztatás között. A ,,nem keresztény,, vallások a természetes értelem területéhez tartoznak, a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás a természetfölötti hithez. Valójában különböző rendekről van itt szó. A kozmikus szövetség Istennek a természeten keresztül való megnyilvánulásával egyenlő, jóllehet, a valóság konkrét (természetfölötti) rendjében, a történelemben való személyes megjelenésére irányul. A kozmikus szövetség Istennek a Teremtésben való állandó jelenlétét tárja fel, és a Teremtés könyvében, Noé történetében a szivárvány jeleníti meg azt ,,az örök szövetséget, mely fennáll Isten és minden élőlény meg minden test fölött a földön,,.2

Istennek a természetben megtapasztalható hűségéről beszél Szent Pál apostol, amikor a Római levélben arról ír, hogy Isten a természeten keresztül megmutatkozott minden emberi lénynek, mint minden dolgok teremtője.3 Pál apostol ehhez még mintegy általános megállapításként hozzáteszi, hogy minden ember bűnös volt, mivel nem ismerte fel Istent az általa teremtett dolgokban.4 Ők a politeizmus és a bálványimádás bűnébe estek. Daniélou ebben a leírásban a nem keresztény vallásokban meglévő helyzetet látja. Számukra Isten megismerése a természet rendjének megismerésével egyezik, mely hozzájuk vagy a teremtett világon, vagy a személyes lelkiismeret hangján keresztül jut el. Ha felismerték Istent mint Teremtőt, akkor már egy értékes, természetes ismerettel rendelkeznek; ám amennyiben nem ismerték fel Teremtőjüket, értelmük elhomályosodott, és Isten-nélküliek lettek. Az első esetben felismerték Istent, még akkor is, ha megismerésük a természet rendjéhez kapcsolódott; a másik esetben ,,a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték a halandó ember képmásával…,,5

A világ vallásai, ahogy azokat történetileg ismerjük, az igazság és a hazugság, a fény és a sötétség, a helyes viselkedés és a gonosz magatartás keverékei. Ezek a ,,kozmikus vallás,, rendjébe tartoznak, képviselve ezáltal a ,,kozmikus szövetséget,,. Ez a szövetség még ha Istennek az emberrel és a világgal való tervének a része, a történelemben megvalósuló személyes kinyilatkoztatásnak mintegy a visszfénye. Ezért csak az üdvösség ,,elő-történetét,, jelentik. A kozmikus és a történeti szövetség között egyfajta folyamatosság áll fenn, mivel az első szükségszerűen a második alapja. Istennek a történelemben való beavatkozása azonban új rendet vezet be, mely egy még nagyobb távolságot (diszkontinuitás) eredményez a kettő között.

A ,,kozmikus,, vallások – a három monoteista vallás, ide soroljuk a zsidóság, a kereszténység, és az iszlám kivételével valamennyi vallást – pusztán Isten megismerésének a természet rendjében elnyert emberi kidolgozásai. Mint ilyenek, mind a múltban, mind a jelenben képtelenek arra, hogy elvezessenek az üdvösségre, mely egyedül Isten kegyelmi beavatkozása révén valósulhat meg az egyes személyek életében. Ily módon nem rendelkeznek az üdvözítés hatalmával. Jobb esetben a különböző kultúráknak és az emberi személyeknek az Abszolút Lény felé megnyilvánuló vágyakozását fejezik ki. Ezért az üdvösség történetében kétszeresen is meghaladottá váltak, mert egyfelől a zsidóság előtti korban, majd még határozottabban a Krisztus-eseményben és a kereszténységgel összefüggésben is háttérbe szorultak. Pusztán egy történeti kor ,,megfakult relikviái,, lettek.6 Egyszóval ezek ,,természetes vallások,,, amennyiben szemben állnak a kereszténységgel, az egyetlen olyan ,,természetfeletti vallással,,, mely mind a mai napig őrzi üdvözítő értékét. A kereszténység az üdvösség egyetemes eszköze és annak normatív útja. Ha az üdvösség lehetséges az egyházon kívül lévő ,,nem keresztények,, számára is, ez mindig ,,határhelyzetet,, jelent, amelyből nem vezethető le semmilyen következtetés a nem keresztény vallások pozitív szerepére az üdvösség történetében.

A Daniélou által kidolgozott beteljesedés-teória nagy hatást eredményezett, főképp az egyházi tanítóhivatalra, olyannyira, hogy ennek nyomait még a zsinatot követő években is megtalálhatjuk.7

Daniélou mellett Henri de Lubac (1896-1991) jezsuita teológus foglalkozott a kereszténység és a buddhizmus összehasonlítása során a nagy világvallásokkal.8 Különböző világlátásban, az emberi személy megszabadulásának kétféle, látszólag kibékíthetetlen szemléletét ismerteti.9 Műveiben először a természetfeletti titkáról értekezett, majd egy hagyománytörténeti művet írt, és végül egy szisztematikus tanulmányt.10 A kereszténységet a többi vallással szembesítette, és kimutatta ez utóbbi páratlanságát és egyedülálló jellegét az előzőekkel szemben, mind a tanítás, mind a misztika területén.

Szent Iréneusz (†202) tanításából kiindulva már a Catholicisme-től (első kiadás: 1938) kezdve arról az ,,abszolút újdonságról,, ír, melyet a kereszténység az emberiség vallástörténetében betöltött.11 Lubac, Daniélouhoz hasonlóan a világ vallásai és a kereszténység közötti kapcsolatot megfelelteti a természetes és a természetfölötti struktúrának. De mindkettő belsőleg egyesül Jézus Krisztusban. Krisztus nem akar az emberi természet fölé kerekedni, mert sem Krisztus, sem az ő kegyelme nem az emberi természetből származnak.12 Ezért a vallások és a kereszténység között sem lehet szembenállás. A kereszténység mint Istennek Jézus Krisztusban megtestesült kegyelme a természetfölötti vallás. Ebből azonban nem következik, hogy ami igaz és jó a vallásokban, az hamis lenne, mivel ,,a kegyelem nem rombolja le a természetet,,.

Amint az emberi természet egyszerre teremtett és bűnös állapotú, úgy a világ vallásai is egyszerre tartalmazzák az ,,Ige magvait,,, de az ellentmondó elemeket is: Isten nyomait, de egyúttal a bűn lenyomatát is. Anélkül, hogy velük rivalizálna, a kereszténység feltárja pozitív értékeiket, s azokat átvéve, megtisztítja és átalakítja őket. Krisztus misztériuma eléri a más vallási hagyományok tagjait is, mint az Istennel való egyesülés utáni emberi vágyakozásra adott isteni válasz, de maguk a vallási hagyományok az üdvösség misztériumában nem játszanak szerepet. Henri de Lubac ezen a ponton megjegyzi, hogy ha a vallási hagyományoknak pozitív üdvözítő értékük lenne, akkor elhomályosulna ennek egyedülálló jellege. Az isteni üdvrend rendezett terv: csak egyetlen tengely, egyetlen vonatkozási pont van, ez pedig a kereszténység, az üdvösség egyetlen útja. Azt gondolni, hogy a többi vallási hagyományok pozitív szerepet játszanak tagjaik üdvözítésében, egyet jelentene az üdvösség több, párhuzamos útjainak felállításával, lerombolva így az isteni terv egységét.13

Krisztus jelenléte a vallási hagyományokban

A vallásoknak az üdvösség érdekében betöltött szerepe a jelenlegi vallásközi párbeszéd egyik érdekesebb része. Krisztus rejtett, titokzatos jelenlétének bemutatására alkalmazta Karl Rahner (1904-1984) az ,,anonim keresztények,, kifejezést.14 Rahner, a teológiai antropológia felhasználásával igyekszik az ember filozófiai-teológiai elemzésére, úgy, ahogy Isten megteremtette és a vele való egyesülésre szánta. Erre a konkrét történeti emberi személyre jellemző a ,,természetfölötti egzisztenciál,,. Ez azonban nem azonosítható egy ,,engedelmességi képességgel,,, vagy az emberi természetben lévő Isten-látás ,,természetes vágyával,,. A valóság konkrét és természetfölötti rendjében többet hordozunk magunkban, mint az Istenre irányuló passzív önmagunk meghaladásának képességét. Egészen pontosan egy ilyen önmeghaladás megvalósítására vagyunk ráirányítva. A ,,természetfölötti egzisztenciál,, Isten felé mozgatja tevékenységünket az isteni kegyelem szabad kezdeményezése által. Ez a mindannyiunkban meglévő alapvető belső felépítettség. Rahner szerint ez nem más, mint Isten ,,transzcendentális megtapasztalása,,. Ez az adottság az emberi személy minden tevékenységére jellemző. Ezért egy bizonyos megvalósulás és természetfeletti módon való felemelkedés megy végbe az emberiség vallási hagyományaiban, a bennük lévő közvetítés révén.

A keresztény misztérium az emberi személyben találja meg gyökereit és sajátos szerepét. Az emberi személy ugyanakkor a Jézus Krisztusban adott isteni önközlés helye és eseménye. Benne Isten történetileg és végérvényesen odaadta önmagát az emberiségnek a kegyelemben és a megbocsátásban. Nem az emberi személy kezdeményezi Isten keresését, mert az isteni önajándékozás forrása Jézus Krisztus. Benne adatott meg számunkra az Isten megtalálásának lehetősége. ,,Nem keresnél, ha már nem találtalak volna meg.,, Ebben megerősít Szent Ágoston híres kijelentése. A keresztény kinyilatkoztatás szemszögéből az üdvösség története, mely Jézus Krisztusban teljesedik be, ,,egyidős,, a világ történetével.15 Az emberiség történelme folyamán mindenki megtapasztalja az isteni kegyelem felajánlkozását, amelyre az elfogadás szabad cselekedetével kell megnyílni. Ez a felajánlás és maga a kegyelem ajándéka mindig Jézus Krisztusban történik. Rahner újszerű meglátása, hogy az ,,anonim keresztény,, kifejezés közvetlenül Jézus Krisztus misztériumának egyetemes jelenlétére utal. Ez azt jelenti, hogy a Jézus Krisztus által hozott üdvösség mindenki számára elérhető, bárhol éljen is, feltéve, ha akár rejtett módon, de megnyílik Isten előtt. Isten pedig önmagát Jézus Krisztusban közli az egész emberiségnek, titokzatos módon azon vallási hagyomány közvetítése által, amelyhez az egyes ember tartozik. Ez tehát egy fel nem ismert, vagy a vallási hagyományban már meglévő kereszténység. Emellett természetesen megvan a látható kereszténység is. Mindkettő ,,keresztény,,, az őket elválasztó tekintélyes távolság ellenére.

Rahner elmélete, szemben Daniélouéval, meglehetősen nagy ellenállásba ütközött.16 Egyesek sértőnek találták az ,,anonim keresztény,, kifejezést a nem keresztényekre, mert akkor azzal igyekszünk őket meghatározni, amit tagadnak, ahelyett, hogy saját felfogásukat mutatnánk meg.

A vallási hagyományok értékelése folyamán Raimundo Panikkar (1918-), az indiai származású jezsuita teológus a hinduizmusban lévő ismeretlen Krisztusra irányítja a figyelmet.17 Határozottan kijelenti, hogy Krisztus élő jelenléte megtalálható a hinduizmusban, mégpedig a hindu vallás megélésében és a társadalmi jelenségekben is. Panikkar e meglátásával meghaladja mindazt, amit a ,,beteljesedés elmélete,, képviselői állítanak. Krisztus minden hiteles vallási tapasztalat forrása, és ő a hinduizmus és a kereszténység létbeli találkozási pontja. Krisztus ugyanis nem csak a kereszténység kizárólagos tulajdona; ő egyedül Istenhez tartozik. Ezért a kereszténység és a hinduizmus is Krisztusé, bár ez az odatartozás két különböző módon nyilvánul meg.

Panikkar szerint a hinduizmus egy olyan vallás kiindulópontja, mely teljességét a kereszténységben éri el, mert már birtokolja a ,,keresztény magvetést,,. Ha a hinduizmus és a kereszténység azonos irányba halad, akkor az egyikből a másikba való átmenet megtérést igényel, vagyis az élet és a halál misztériumának húsvétját. A hinduizmusnak le kell szállni a keresztség élő vizébe, hogy abból ,,átalakulva feltámadjon,,. Mivel Krisztus elővételezte művét a hinduizmusban, a keresztény kinyilatkoztatás abban áll, hogy legalább részben ,,feltárja a valóságot,,. A keresztény magatartás végső soron azt jelenti, hogy Krisztust nem áterőltetjük, hanem javasoljuk, hirdetjük és bemutatjuk.18

Hans Küng (1928-) a vallások teológiájával először egy Bombay-ben tartott konferencián foglalkozott.19 Mivel a vallások tévedéseket is tartalmaznak, ezért a maguk módján, de szintén az isteni igazságot hirdetik. Híveiknek, ha megtérnek a kereszténységre, nem kell megtagadniuk, ami jó volt e vallásokban, mert az Istentől jött. Véleménye szerint az egyház az üdvösség ,,rendkívüli,, útja, a világ vallásai pedig a szó helyes értelmében, a nem keresztény emberiség számára az üdvösség ,,rendes,, útjai. Isten nemcsak az egyház Ura, hanem az egész emberi faj egyetemes történelmének Ura is. Az egyházon belüli vagy kívüli minden történeti helyzet már előre, Isten kegyelmében bennfoglaltan jelen van. Mivel Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és senki el ne vesszen, hacsak nem a saját hibájából, ezért minden ember rendeltetése, hogy a saját történeti helyzetében találja meg üdvösségét. Ebben az esetben a ,,történeti helyzet,, a sajátos személyes és társadalmi környezetét jelenti, amely alól nem tudja kivonni magát. Jelenti továbbá azt a vallást, melyet a társadalom neki felajánl. Isten ténylegesen akarja az egész emberi faj egyetemes üdvözítését, ezért úgy fogadja el ezeket a vallásokat, amilyenek, mint társadalmi struktúrákat. Ezek, jóllehet különböző értelemben és fokon, de ,,legitim vallások,,.20 Mindenkinek abban a vallásban kell üdvözülnie, amelyben őt történeti helyzete meghatározza. Joga és kötelessége, hogy abban a vallásban keresse Istent, ahol a rejtőzködő Isten őt már megtalálta. Mindez természetesen csak addig a napig tart, amíg létét érintő módon nem szembesül Jézus Krisztus kinyilatkoztatásával. Ezek az üdvösség útjai az egyetemes üdvtörténelemben, vagyis, ahogy Küng mondja, az üdvösség általános, rendes útjai. Az egyház útja így a nagy útnak, az üdvösség rendkívüli útjának tekinthető.21

A vallások teológiájától a vallási pluralizmusig

A vallások teológiájával foglalkozó teológusok nagy része elégedetlen a II. Vatikáni zsinat tanításával, mivel az szerintük csak korlátozott értelemben és mértékben tárgyalta a modern kor jelentős kihívását a más vallási hagyományokban lehetséges üdvösséggel kapcsolatban.22 Azt is figyelembe kell venni, hogy éppen az ,,optimista,, teológusoknál a ,,vallások teológiája,, kifejezés eltűnőben van, helyette egyre gyakrabban jelennek meg írások ,,vallási pluralizmus,, címmel.23 Ennek keretében a szerzők bizonyos ,,paradigmaváltást,, emlegetnek, vagy arra utalnak, hogy a korábbi elgondolásokkal szemben új szempontokat kell érvényesíteni a vallásokkal való párbeszédben. Különféle elméletek születtek, melyek a tanítóhivatali megnyilatkozásoktól jelentős mértékben eltérnek.24

Az 1970-es évektől kezdődően német nyelvterületen az ,,anonim keresztények,, fogalommal együtt került a viták kereszttüzébe a pluralista vallásteológia, melynek kidolgozása John Hick (1922-) nevéhez fűződik.25 A vallási pluralizmus alapkérdése szorosan összefügg azzal, hogy a vallások saját tagjaik számára közvetíthetik-e az üdvösséget. 1976-ban a teológiai véleményeket J. Peter Schineller négy csoportba osztotta a vallási hagyományoknak Krisztussal illetve az egyházzal való kapcsolata alapján: egyház-központú felfogás (exkluzív krisztológiával), Krisztus-központú felfogás (inkluzív krisztológiával), Isten-központú felfogás (normatív krisztológiával) és Isten-központú felfogás (nem normatív krisztológiával).26

Hasonló felosztásokkal találkozhatunk más szerzőknél is. Paul F. Knitter megkülönböztet konzervatív evangelikális modellt (egyetlen igaz vallás van), protestáns modellt (minden üdvösség Krisztustól jön), katolikus modellt (különböző utak, Krisztus az egyetlen norma) és Isten-központú modellt (különböző utak középpontja Isten).27 Knitter nézeteiben megjelennek Helmut Richard Niebuhr (1894-1962) kategóriái Krisztus és a kultúra vonatkozásában: Krisztus a vallásokkal szemben, a vallásokban, a vallások felett és a vallásokkal.28

Hans Küng szintén kidolgozott négy alapvető megjelölést a vallások felosztásában: egyetlen vallás sem igaz; csak egyetlen vallás igaz; minden vallás igaz; egyetlen vallás igaz, és a többi ennek igazságából részesedik.29

Ide kapcsolódik napjainkban Jacques Dupuis S.J. (1923-2004) vallási pluralizmusa, aki a római Gregoriana egyetem professzora. Dupuis 1948-1984 között Indiában élt, ahol 25 éven át teológiát tanított. Talán az ott átélt tapasztalatai is arra indították, hogy a nagy vallási hagyományokban lehetőséget lásson a Szentlélek működésére, és az egyház egyetemes feladata mellett a vallások önállóságát is megfogalmazza a személyes üdvözülés szempontjából.30 A Hittani Kongregáció 2001. február 26-án közzétett ,,Notificatio,,-jában elmarasztalta a jezsuita professzort, aki azonban a Kongregáció nyolc pontos előterjesztését aláírta, elfogadva ezzel az egyházi tanítást, melynek lényegét a Dominus Iesus nyilatkozat tartalmazza Krisztus egyetlenségéről és egyetemességéről.31 A dokumentum teljességgel kizárja, hogy a vallásközi párbeszéd előmozdítása érdekében a keresztény igazságok csorbát szenvedjenek: ,,az egyház őszinte tisztelettel tekint a világ vallásaira, de radikálisan kizárja azt az indifferens felfogást, melyet vallási relativizmus hat át, és arra a vélekedésre vezet, hogy az egyik vallás annyit ér, mint a másik,,.32

XVI. Benedek pápa regensburgi beszéde (2006. szeptember 12.) és az exkluzivizmus vádja

A római katolikus egyház a II. Vatikáni zsinattól kezdve elkötelezte magát a vallásközi párbeszédre. Az 1965-ben megjelent, az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatával foglalkozó nyilatkozat írja többek között az iszlámról: ,,Az egyház megbecsüléssel tekint az iszlám követőire is, akik az egy élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtőjét, aki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám – kinek hitére az iszlám szívesen hivatkozik – engedelmeskedett Istennek. Jézus istenségét ugyan nem ismerik el, de prófétaként tisztelik, szűz anyjaként becsülik Máriát, s olykor áhítattal segítségül is hívják. Várják az ítélet napját, amikor Isten minden embert föltámaszt és megfizet mindenkinek. Ezért értékelik az erkölcsi életet, és Istent leginkább imádsággal, alamizsnával és böjtöléssel tisztelik. Bár a századok folyamán a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre, és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.,,33 A zsinat óta számos pozitív gesztus történt a Szentszék részéről a vallások felé. II. János Pál pápa különösen is szívén viselte, hogy lelkipásztori útjai során találkozzon a vallások képviselőivel. Egyik emlékezetes találkozása az iszlám közösséggel damaszkuszi látogatása során történt, amikor felkeresett egy iszlám mecsetet.34

Ilyen kedvező előzmények után nagyon váratlanul érte a Vatikánt az a fellángoló tüntetéssorozat, mely az iszlám országokban végigszaladt a földgolyón. A negatív reakciót az új pápa, XVI. Benedek 2006. szeptember 12-i, regensburgi beszéde váltotta ki. Mielőtt bármit is elhamarkodottan megállapítanánk egyik vagy másik oldalról, vizsgáljuk meg a szöveget, mely kiváltó oka volt a nem kívánt atrocitásoknak.35 A pápa utalt arra a dialógusra, melyet II. Paleologosz Manuel, bizánci császár folytatott 1391-ben Ankara közelében egy perzsa filozófussal a kereszténység és az iszlám igazságáról.36 A párbeszéd elsősorban a Szentírás és a Korán hitfelfogásáról szólt, valamint az istenkép és az emberkép összefüggéséről, de mindig szem előtt tartotta a három ,,Törvény,,, a három ,,Életrend,,, vagyis az Ószövetség, az Újszövetség és a Korán kapcsolatát. A császár és a perzsa tudós hetedik beszélgetésében a császár érinti a dzsihád, a szent háború témáját. A császár ismerte az egyik szúra tanítását arról, hogy a ,,hit dolgaiban nincs semmiféle kényszer,,. Ez a szúra a kezdeti időszak szúráinak egyike, amikor Mohamed még nem rendelkezett hatalommal, és a fenyegetettség állapotában élt. De a császár ismerte a szent háborúra vonatkozó későbbi rendelkezéseket is. A császár végül meglehetősen nyersesen fordul a tudóshoz feltéve a kérdést, mely a vallás és az erőszak közötti összefüggésre vonatkozott: ,,Mutasd meg nekem, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat fogsz találni, mint az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni,,.37

A kialakult feszültségek csökkentésére 2006. szeptember 19-én Rómában, a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa elnökének, Paul Puopard bíborosnak a vezetésével létrejött egy találkozó a három nagy monoteista vallás képviselői között. Az eseményen részt vett a római nagymecset imámja, Sami Salem, a római főrabbi, Riccardo Di Segni, valamint Andrea Riccardi, a Szent Egyed közösség vezetője és Walter Veltroni, Róma polgármestere. A pápa ezt követően muszlim országok vezetőivel találkozott, és párbeszédre szólította fel a keresztényeket és a muszlimokat, mert, ahogy fogalmazott: ,,nagyrészt ettől függ a jövőnk,,. A pápa védelmében szólalt fel Karl Lehmann bíboros, a Német Püspöki Konferencia elnöke is.38

A Szentatya pápasága első napjától kezdve hangsúlyozta, az a vágya, hogy tovább erősítse ,,a barátság hídjait valamennyi vallás híveivel,,. Különösen örvendetesnek tartja a pápa a muszlimok és keresztények közötti erősödő párbeszédet, amely nem fokozható le egy pillanatnyi döntéssé. A vallások és a kultúrák párbeszéde szükséges ahhoz, hogy a vallások a béke és a testvériség világát tudják felépíteni. Ezért rendkívül fontos a párbeszéd a relativizmus világában. A kiindulópont egymás kölcsönös megismerése, majd a közös vallási értékek képviselete.

Ezekkel a kijelentéseivel a pápa elhárította az exkluzivizmus vádját, és a nem keresztény vallások iránti megbecsülését hangsúlyozta. Minden teológus számára erős figyelmeztetés volt a pápa beszéde nyomán kirobbant tüntetéssorozat, hogy csakis a kölcsönös megbecsülés és egymás teológiájának, szokásainak, hagyományainak ismeretével lehet előmozdítani a közeledést a vallások között.

Kránitz Mihály (1977A)

forrás: http://orvosl.hu/erd/hit/kranitz.htm
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s