Az utolsó szó jogán

watermarkNéhány hete a hívatások vasárnapján az Úr segítségéért könyörögtünk, hogy enyhítsen a paphiányon. Az volt az érzésem, hogy inkább a hívőhiány miatt kéne imádkoznunk.

Erről győzött meg a nemrég megjelent Tomka Miklós tanulmány, a neves szerző felmérésekre hivatkozva állítja, Magyarországon az 50 év alatti városi lakosság mindössze 5%-a vallásgyakorló. A falvakban a helyzet még rosszabb. Megdöbbentő adat, de mint a lelkipásztorkodásban is aktívan résztvevő pap osztom véleményét, a magát kereszténynek vallók számaránya még csak-csak reményre adhatna okot, azonban a vallását valóban gyakorlók száma tényleg nagyon kevés. A miértről nem írnék, nem tisztem, nem vagyok történész, sem vallásszociológus. Mindenkinek ajánlom a Tomka tanulmányt (Vallási változások Kelet-Közép-Európában címmel, még bővebben Egyház a társadalomban címmel; Pázmány Társadalomtudomány 8., Budapest- Piliscsaba 2007), ami igyekszik a kérdésre korrekt választ adni.

Zárójelben megjegyezném, hogy nem lehet mindent a szekularizációra fogni, hiszen a felmérésék szerint nálunk rosszabb a helyzet, mint Nyugat-Európában, nem beszélve arról, hogy nyugaton a templomok rendezettek a papság és az egyházközség rendesen megél, bőségesésen van a missziós tevékenységekre is anyagi lehetőség. Hazánktól keletre legalább hívő van bőven, ha financiálisan nincsenek is feltétlen jó helyzetben keresztény testvéreink.

Paphiányról tehát itthon nem beszélnék, talán a jó pap hiányáról annál inkább. Amit magam is látok, elképesztő eltérés van a főváros és a vidék vallásgyakorlata között, ebből adódóan, mivel rendszeresen veszek részt lelkipásztori összejöveteleken, a fővárosi és a vidéki papok „helyzete” között is. Itt nem csak a pénzügyi különbözőségről beszélek, bár ez sem elhanyagolható szempont, ki miből és mennyiből gazdálkodhat missziójához. A különbség még számottevőbb a város és a falu között, aránytalanul jobb helyzetben lévő városok javára. A vidék elsorvadásának ismeretéhez nem kell papnak lenni. Mindenki tisztában van az iskolabezárásokkal, a posták megszüntetésével, a vasutak, egyáltalán a tömegközlekedés felszámolásával, és folytathatnám a sort. Nem véletlen ez az esztelen pusztítás…

Vidéken az emberek élete ellehetetlenül, aki teheti a környező városokba menekül, a fiatalokról nem is beszélve, akik a jövőjüket nem tudják máshol elképzelni. Nem csoda, hogy a településeken a hitélet is megszűnik, ahogy az idősebb generáció kihal, az Isten háza ugyancsak kiürül. A vallásos élet csak a havonta egyszeri Szentmise látogatásra korlátozódik (ahogy a lelkipásztor be tudja osztani a misézést, nem ritkán 8-9 falujában) amire már szándékot sem fizetnek, talán, mert nincs is miből. Ez a helyzet nem a jövő, hanem reménytelen jelen. A templomok jelentős részének állapota elhanyagolt, a paplakok düledeznek. A felújítás nem kevés anyagi teherrel járna, amire amúgy az ország szinte kilátástalan gazdasági helyzetében, a falusi lakosságnak még inkább nincs lehetősége, a minimálbérből élő papságnak még kevésbé.

Furcsa ellentmondásnak tűnik, miközben a magyar falvak lassan elnéptelenednek, a jövőkutatók tanulmányaikban, arra figyelmeztetnek, hogy az urbanizáció lelassul, és megszűnik, a különféle válságok ismét vidékre kényszerítik az emberiség nagy részét. Az eljövendő problémák közül nem az energiaválság a legégetőbb, hanem az élelmiszerválság, és az emberiségnek elsősorban táplálkoznia kell, hogy fennmaradjon. Ennek feltételeit a városban csak kevesek lesznek képesek teljesíteni, a többségnek a községekben és azokhoz tartozó földeket kell újra birtokba venni, de vajon addigra lesz-e kis hazánkban falu, egyáltalán megművelhető talaj. Ezekre az Egyház vezetőinek is érdemes lenne figyelnie, lehet, hogy nincs már messze az idő, amikor a pasztoráció súlypontja is eszerint kell, hogy átrendeződjék. A jelen körülmények változtatást követelnek. Természetes a racionalizálás, a vidéki plébániai területek átszervezése, esetleg új központok kijelölése, de a hogyan nem mindegy.

watermark2Írásom apropója egy kis zalai falu az 500 lelket számláló Nagykutas. Testvérem 2003-ban került a községbe, hogy plébániai közösséget szervezzen. A feladat nehéz volt, bár elődje a templomot felújította, de nem volt paplak. A plébániához a főpásztor még négy másik zalai települést is csatolt, utódja még hármat Vas megyéből. Új plébániát szervezni nem könnyű, de kitartó munkával öcsémnek ez mégis sikerült. Hatalmas összefogás jellemezte Nagykutas lakósságát, amiből nem maradt ki az előbb lelkészség, később plébánia többi települése sem. Az anyagi és erkölcsi támogatásból kivették részüket szüleink és magam is, minek nyomán, büszkén vallhatom szinte a semmiből csodálatos plébániai épület és élő egyházközség született.

Mint ferences szerzetes, a szentendrei Ferences Gimnázium igazgatóhelyettese és tanára számtalan csoporttal nyaraltunk itt, (emiatt jelentetem meg cikkemet az iskolaújság hasábjain) és mindig szívélyes fogadtatás jellemezte az egyházközséget. Egyházi iskolák és plébániai hittancsoportok, szerzetesközösségek tucatjai adták egymásnak a kilincset, hogy ebben a faluban töltődjenek, testileg, lelkileg. Bebizonyosodott, hogy összefogással meg lehet menteni a települések lakosságát lelki értelemben ugyancsak, amit a Szentmisék látogatottsága, a hitélet gazdagsága bizonyított. A plébániai élet a civil összefogásnak, egyéb helyi programoknak szintén új lendületet adott. Kihívás volt számomra, mint tanárnak és fővárosi pásztornak, itt színesebbé tenni a hitéletet, besegíteni, alkotni. A hívek pedig hálásak voltak. Ennek mára vége.

Megszűnik a plébánia, a paplak megürül, a jövőben Zalaegerszeg lelkipásztorai miséznek itt majd „néha” ha idejük, egyéb elfoglaltságuk engedi. Az ok a fentebb említett racionalizálás, átszervezés. Egy újabb plébániát alapított újra az egyházmegye elöljárója, odahelyezte testvéremet. A térképre nézett és talált egy nagyobb lakosságú falut, ahol még egy-két évig iskola is működik. Korábban valóban központ volt, de idős papja elhunyt és a település hosszú időre megszűnt önálló lelkipásztori központ lenni. A temploma, a papnak otthont adó épület nagy romhalmazzá vált. Most újra lehetőséget kap, a hozzácsatolt környékbeli nyolc másik községgel egyetemben.

De akkor mi itt a probléma? Maga a térkép! Mint térképész, és a regionalitással foglalkozó geográfus szakember bizton állíthatom, a térkép mindig csal. A terepet, amelyet ábrázol, leegyszerűsíti, torzítja. 1920-ban Trianonban részben ez lett az ország veszte. A térkép jelezte az utakat, vasutat, a gazdasági potenciált, de nem mutatta magát az embert, így kerülhetett hazáján kívülre több mint ötmillió magyar nemzetiségű honfitársunk. Nagy bátorság, ha valaki csak térkép, és adatok alapján dönt, de személyesen nem járt az ábrázolt tájon és nem ismeri az ott élő embert. Továbbá lehet, hogy ami a papíron közel van egymáshoz (légvonalban a Föld felszínén ritkán lehet közlekedni), a valóságban nincs is járható út mi összeköthet két települést. A térkép nem jelzi az anyagi helyzetet (a Dunántúl egyik legszegényebb régiójáról van szó, História 2009. júniusi szám, településfejlesztés melléklet) a valóban vallásgyakorlók számát, a lelkiséget, az emberek akaratát, stb.

watermark3Napóleonról jegyezték fel, csatáit elsősorban nem, mint nagyszerű stratéga nyerte, hanem mert kémei útján felmérte a terepet, beszéltek a csaták helyszínén emberekkel, sokszor maga is megtette ezt álruhát öltve, így ismert meg minden vakondtúrást, ami nem állta útját a harcokban. Erre az ügyre egyszer nem volt ideje, csak a térképe segíthette, ez a csata a Waterloo-i ütközet volt.

Érdemes-e tehát átszervezni, megszüntetni, úgy ha az ember nem ismeri a helyet és a tanácsadók is büszkén jelentik ki ők még ott nem is jártak. Rombolni, bezárni, megszüntetni könnyű, de építkezni csak alapokra lehet, romokra nem! A kapitánynak utoljára kell elhagyni a süllyedő hajót, mondta „alapító idézetében” a Főpásztor, vagyis minden lélekért felel az Egyház, ez jó gondolat. Ám a teli hajót ennek érdekében miért kell elsüllyeszteni, miért nem lehet arról vezényelni az új flottát? A korábban megnyert lelkek akárcsak imáikkal segíthetnének az új missziós területek evangelizációjában.

Írásom célja nem a kritika, hanem figyelemfelkeltés. A vidék templomaiban a huszonnegyedik órát kongatják a harangok. Feladat az összefogás, és a racionalizálás. Ez utóbbi mit is jelenthet valójában? Egyrészt a közteherviselést, ahol a szegényebb régiót és annak papjait támogatja a tehetősebb terület, másrészt elöljárók és beosztottaik összefogása. Az engedelmességre való hivatkozás, nem lehet érv úgy, hogy a Szentlélek nem a mindentudás, vagy a mindenhez értés karizmáját adja az elöljáróknak. A Szent Szellem bölcsességet ad, a tisztánlátáshoz, erőt az alázathoz és a megértéshez.

Egy-egy országban az ott élő „keresztény közösségek kötelessége az, hogy országuk helyzetét a valóságnak megfelelően elemezzék, az Evangélium fényénél megvilágítsák; hogy az egyház társadalmi tanításából merítve határozzák meg az elemzés elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait.” VI. Pál pápa: Octogesima advensis enciklikájára hivatkozva Igazságosabb és testvériesebb világot! A Magyar Katolikus Püspöki Kar körleve a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról c. körleveléből (1996)

P. Andor Károly OFM

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s