Október 23. — egy kései jelentés

zaszlo

Október 23-a ugyanúgy indult, mint akármelyik más hétköznap. Andris a hajnal előtt sötét, álmos óráiban indult munkába a szentendrei patakpartról, s megérkezett két óráival később a Fehér úti HÉV állomásra. Ahogy a vonat lassított, a tömött utazókocsi lépcsőjéről a türelmetlen utasok már ugráltak le a megálló padkájára. Andris perceken belül munkások százai között gyalogolt a távolabb levő gyár felé. A munkanap hétkor kezdődött.

56egyedülMég napkelte előtt volt. A salakos út mentén, a törékenyre hűlt levegőben sötétzöld parajok zsibbadtan vártak a melegítő napra. Azonban a nap, mint egy elhízott, elkényelmesedett, öregedő agglegény, nem mutatott sok igyekezetet. Lehet, hogy kedvét vette az éj leple alatt eluralkodott hideg, vagy nem volt elég ereje, hogy ráküldje sugarait a korai szmogra, minden reggel egy kicsit tovább odázta a felkelést. De már világosan látszott ahogy a gyárak kéményeiből szürke füst tolongott az ég felé, majd egyre ritkább és terebélyesebb lett a szürke oszlop, s végül ártalmatlannak álcázva magát, átlátszóan beleoszlott az csípős reggeli légbe. Hirtelen az jutott Andris eszébe, hogy a füsttel gépek mellé glédába állított munkások rejtett gondolatai illannak ki a munkahelyekről. A pesti gyárak ugyancsak működtek, s ő is az egyik agyonregulázott munkahelyre igyekezett. Oldalra pillantott, a komoly arccal mellette gyalogló munkásokra.

– Szép új világba igyekezünk – mormogta. Aztán felnézett. A világos égen nem volt egy felhő sem. Ma is felmelegszik, s napos, enyhe, őszi nap lesz. De jó lenne valahol kint tölteni..

– A Kőhegyen… – ugrott vele otthoni tájra a gondolat, s már látta a napos sziklákat.

– Andris, te tiszta hülye vagy – intette le magát azon nyomban volt orosz nyelvtanárja csaknem szállóigévé lett mondásával. S míg a lármás salakot gépiesen taposták lábai, kedvét felvillanyozta a vidám tanár emléke. Jó lenne kikerülni ma innen, gondolta, bár erre nem volt sok eshetőség. Finommechanikai műszerész inasokat nem nagyon küldtek a gyárból sehová, ezt jól tudta ő is.

A gyár sziluettje egyenletes ütemben közeledett. A háttérből már kiemelkedett a magas téglakerítés, amely a gyár telkét körülvette. A bejáratnak, s a sarkoknak komor hangsúlyt adtak a tégla őrtornyok. Az őrtornyokat őrök, az őröket fegyverek „díszítették”. Andris minden reggeli bemenetelt a gyomrán érzett. Nem a munka miatt, vagy a munkástársai miatt. A bezártság nyomasztó érzését regisztrálta.

A gyárban

56csoportMunkásmunkás után sorakozott át a keskeny személybejárón. Ahogy átmentek a kiskapun némelyiket leállították, s megmotozták. A motozás irritálta Andrist: miért motozzák őket? Mit hoznának be? Valami veszélyeset? Valami kárt okozót? Nem emlékezett, hogy valaha is mondták volna nekik mi az, amit nem lett volna szabad behozni. A kapuőrök minden esetre éberek voltak, a biztonsági intézkedések szigorúak. Talán éppen, mert a gyár egyik terméke radar volt. Állítólag, nagykapacitású radar. A gyárnak az a része ahol a radarokat állították össze el volt kerítve. Az elkerített területre a munkások is csak külön engedéllyel léphettek be.

A falon belül a gyár valamivel barátságosabb volt, bár az adminisztrációs épület kényelmetlenül központi helyet foglalt el. El kellett menni mellette munkába menet, s újra, amikor kifelé, a kapuhoz igyekeztek. Andris nem szerette ezt az épületet. Ebben az épületben volt a pártiroda, a személyzeti osztály, a távoli főnökök, az elszámolók, mind akik – ahogy Andris hitte – kontrollálhatták a munkával kapcsolatos életét. Valahogy fentről, mint madzagon lógó marionetteket a bábus.

A pavilon ahol Andris dolgozott, volt a szürke puritánság megtestesítője. Nagy doboz, amelyről visszaverődött az emberi melegség. A lépcsőt szürke betonból öntötték, s úgy is hagyták. A faliújság adta az épület egyetlen színfoltját, mindenféle vörös papír övezte, lobogni akaró hullámokkal keretezte politikai vezetők nagyított képeit. Andris émelyítőnek találta a „kirakatot”, s utálni kezdte a giccsesen felhalmozott, amúgy szép piros színt. Idővel immunizálódott érzelmileg és értelmileg is. De a piros színnek már nem tudott örülni.

Andris mindig megkönnyebbült, mikor a műhelybe lépett. A nagy helyiség éppoly puritán volt, mint az épület többi része, de tágas; az ablakok nagyok, és a többihez képest az egész helyiség fénnyel volt teli. Mindenkinek megvolt a helye a munkapadnál, vagy az asztaloknál, attól függően mi volt a munkája. Akik az elektromos motorokat szerelték össze, vagy a mechanikai részeket, azok hosszú asztaloknál ültek. Andris az ő társaságukat szerette leginkább, mert az asztalnál sok mindent megbeszéltek, amíg dolgoztak. Egyszer apja mondta, hogy a műszerészek a munkások elitjéhez tartoztak, s igaza volt, legalábbis ha ezt a csoportot vette példaként. Az emberek okosak voltak és érdeklődők. Munkaszünetben a Népszava mellett valaki előhúzott egy Irodalmi Újságot vagy Hétfői Hírlapot és elolvasták, megvitatták cikkeiket. A munkások már gyakorlattal, s könnyen keresztülláttak a Párt politikáján és a politikusok frázisain.

Különösen okosnak tartotta mesterét, Szabót. A mesternek rangján túl is különös státusa volt a munkások között, bár ritkán parancsolt és inkább figyelmes volt mások iránt. Amit viszont tett vagy mondott, azt igen határozottan tette. A munkában keményen hajtott. Nem sok pihenést engedett a nyolc óra alatt. És megkövetelte a pontosságot. Andrist újra és újra visszaküldte a munkapadhoz, amíg végre helyes méretre reszelte a darabot. A többiek nevettek Andrison, s néha a mester is elmosolyodott. De egy nap, mikor látta mennyire bántotta a fiút, hogy újra kellett dolgoznia a darabot, utánaszólt:

– Na, gyerek! Nem csinálod te rosszul. Mi sem csináltuk jobban, amikor elkezdtük. – Amit megenyhült szívvel Andris vigasztalásnak vett, mert akkorra már meg volt győződve, hogy két balkézzel lett megáldva. Aztán amint a betanulási időszak néhány hónapja elmúlt, Andris kezdett bepasszolni a brigádba.

Még a művezető is, ki tekintélyét és a csoporttól távolságát is megtartotta, technikai dolgokban kikérte a mester véleményét. Politikai dolgokban önmagát tartotta a hivatalos vélemény megtestesítőjének. Sztálin és Rákosi tanítványa volt, mondta hetente többször is. S míg a hivatalos propaganda a nép nagy tanítóinak titulálta őket, az ilyen tömjénezésnek nem sok hitele volt.

– Csakugyan az volt? – kérdezte Andris az egyik ilyen kinyilatkoztatás után a mestertől.

– Nem hiszem. De sosem lehet tudni milyen kapcsolatai vannak. Azt hiszem semmi egyéb, mint egy szerencsétlen, félelemmel telt ürge. Egy német koncentrációs lágerből szabadult, s most biztosítani akarja, hogy ne kerüljön egy hasonlóba. De azért vigyázz, amikor itt van … – figyelmeztette.

Ebben az évben szokatlan eseményeknek voltak tanúi. Nemrég Rajkot, a volt kommunista belügyminisztert „rehabilitálták”, akit néhány évvel azelőtt árulás vádjával bűnösnek találtak és kivégeztek. A „népi demokrácia árulóját” ahogy akkor megbélyegezték, most ceremóniával újratemették, s özvegye még gyilkosainak megbüntetését is javasolta. Ez nagy szó volt.

56gyerekek– Egyik nagy kommunista kutyát kinyírták a többiek, biztos sok embert kinyírt ő is, amíg fenn volt – mondta valaki az asztalnál.

– Megkapta, amit megérdemelt – egyezett vele egy másik, vállat vonva.

– Nem ő szervezte meg az ÁVO-t, vagy tán Kádár? – kérdezte egy harmadik.

– S ha akkor „csalhatatlan bizonyítékok” alapján halálra ítélték és, most megtudtuk, hogy ártatlan volt: ez mit jelent? Talán azt, hogy a mi csalhatatlan vezetőink között vannak, akik nem is olyan csalhatatlanok? – valaki óvatosan fogalmazta meg a gondolatot, amely ott bujkált mindnyájuk fejében.

– Persze azt mondták be is vallott mindent – fűzte tovább egy másik. – Lehet épp azok a hóhérok verték ki belőle, akiket ő hozott a belügybe. A fel felbugyogó mondatok mögött ott rejtőzött a félő ember óvatos haragja. A félelemé, hogy bármelyikük odakerülhetett volna, s megkínozva, vallomást tett volna bármiről, mint sokan, akikről suttogva hallottak.

Az egyik segéd azért elment a temetésre, hogy majd jelentse mi ment végbe ott. Hány „nagy vezetőnk” volt ott, s hányan „gyakoroltak önkritikát”? És hogyan anélkül, hogy önmagukat is belerántsák a megbüntetendők közé. Mindnyájan szerették volna látni hogyan adják elő tekergő szótáncukat, a mester azonban csak egy segédnek szerzett kilépőt, mert a temetést napközben tartották, és a munkát nem lehetett csak úgy elhanyagolni.

De ma nem ilyen nap volt. Nem történt semmi, ami nem a munkához tartozott volna. Azaz, legalábbis ebéd utánig nem. Andris épp egy ökölnyi méretű elektromos motoron bütykölt, amikor az egyik műszerészsegéd berontott a műhelybe:

– Most jöttem az adminisztrációról … – lihegett, mert rohant a lépcsőkön is. Aztán, talán az izgalomtól is, levegőt kapkodva, kipirulva, kissé meghalkítva hangját, folytatta: – diákok tüntetnek a városban a poznani lengyel munkások mellett…

– Na és? – bökte közbe az egyik, s visszafordult a munkapadhoz. – S’akkor mi van? – Igaza volt. A legtöbb tüntetés nem volt más, mint közhazugság, hogy félrevezessék a naivakat. Ebből mindenkinek elege volt. Bár valami rémlett, hogy Poznanban zavargások voltak…

– Nem értitek? Ezt nem ők szervezték. Ezt az egyetemisták csinálják. Ez egy spontán felvonulás!

– Na és? Mi?… a lengyelek…? Ja, rendes bagázs…, de mi a fenét tudunk itt tenni? Ők még csak nem is hallanának róla, ha mi is kimennénk tüntetni értük – szóltak többen és folytatták a munkát.

– De ez nem minden! – kapkodta vissza a szót a hírhozó. – Itt nemcsak a lengyelekről van szó! Valaki kitűzött egy új „Tizenkét Pontot” az adminisztrációs épület faliújságjára. És abban az első pont, hogy „az oroszok menjenek haza”.

Most már mindenki feléje fordult – hitetlenkedve. Egy pillanat alatt leállt a munka.

– Megbolondultál, vagy folyékonyat ebédeltél?

– Megőrült – és mindenki egyszerre beszélt; mint megzavart méhkasról a méhek, röpködtek a kérdések, mondatok a levegőbe. A terem zúgott a sok egyszerre beszédtől.

– Ma piát adnak az adminisztrációnál nem utasításokat. Hé, valaki ugorjon le nehogy kimaradjunk! – hangoskodott az egyik okos franci.

De már minden szem a segéden volt. A műszerész arca sugárzott, a szemei ragyogtak az izgalomtól, mint ki örömteli hírt hoz.

– Higgyétek el, saját szememmel láttam a vitát a gyár párttitkára és egy másik főkomcsi között. A főnök le akarta vetetni a tizenkét pontot a faliújságról, amit valaki a személyzetiből tűzött oda. És állítólag, – a párttitkár jóváhagyta! A főnök kiabált, hogy a párttitkár főnökéhez fog fordulni. Amíg ők kiabáltak, én elolvastam a papírt. Esküszöm az volt ráírva, hogy az oroszok menjenek haza, s még olyanok is, hogy „végre legyünk igazán függetlenek” meg „egyenlőek a nemzetek között”, meg követelték, hozzák nyilvánosságra mit csinálnak az oroszok a magyar urániummal, meg ilyesmi…

Hihetetlen, de hinni kellett! Nem sok kétség fért ahhoz, hogy az igazat mondja. Ha nem, akkor neki kellett volna adni a Cannesi Fesztivál férfiszerep alakítási nagydíját. És különben is miért hozta volna fel a Tizenkét Pontot? Annak komoly, szent hagyományai vannak, szabadság, egyenlőség, emberi jogok, az nem tartozott a műhelyi viccek közé. De nem értették, hogyan mehetett ilyenbe bele a párttitkár. Nem jól értette a segéd? Itt valami őrült félreértés van. Vagy csak itt a gyárban? Nem, nem – hát odakint a diákok tüntetnek.

Andrist is elfogta az izgalom:„Valami történik ‘odakint’. Csak nem ülök itt és várom a híreket, míg a világ beindul, s újra forogni kezd! S talán, végre előrefelé …”

Szabóhoz fordult:

– Mester, legyen szíves engedjen ki, hadd nézzem meg mi van a városban, – s izgalmában egyik lábáról a másikra állt, mikor látta a mester habozik. – Muszáj mennem – mondta.

Az alaposan megnézte a fiút.

– Jól van – mondta egy kis fontolgatás után –, és holnap jelented pontosan mi történt odakint, vagy legközelebb más megy. Érted?

Andris már húzta le a munkakabátját, míg a mester írt és adta az utasításait, hogy hová küldi a papírral és miért. Ahogy a papír meglett Andris már futott, nem tudta kivárni, hogy befejezze.

– És vigyázz magadra! Nekem te ne masírozz! Hallod? – kiabált utána.

– Igen. Peeersze – ezt már az ajtón túlról kiabálta vissza Andris, amint repült a szekrénye felé. Kicsit aggasztotta, hogy olyan ceremóniátlanul hagyta ott a mestert. Elvégre már „öregebb” volt, s megérdemelt volna egy kicsivel több tiszteletet. „Majd holnap megmagyarázom” – gondolta.

A gyárudvaron alig tudott oly nemtörődömséggel menni, mint az olyan, akit a városba küldtek valami feladatot elintézni. Egy másik épületből magas, vékony srác sétált ki a sápadt napfénybe. Andris ismerte az inasiskolából.

– Szevasz Imre. Hová? – kérdezte, ahogy mellé ért.

– A városba.

– Hová „a városba”?

– Nem hallottad még? Közelebb hajolt, s hunyorgott: – Tüntetések vannak a városban.

– Én is oda megyek. Menjünk együtt, de váljunk itt el, hogy a kapunál ne gyanítsák. Majd odakint találkozunk. Van kilépésid?

Imre válaszul mosolygott, Andrisra kacsintott, s előre engedte.

Kívül, a salakos úton, a kaputól biztos távolban, Andris megvárta. Onnan már együtt futottak az állomásig.

A keletről berobogó HÉV két óra után, tömve volt emberekkel. Annyira, hogy fürtökben lógtak a lépcsőkön. Valahogy a fiúk is felkapaszkodtak az egyik lépcsőre, s egy fürt részévé váltak. Andris az egyik kezével az ajtókorlátba, másikkal valakinek a vállába kapaszkodott. A tömeg nem csökkent a Keletiig, ahol a vonal vége volt. A téren ember mindenütt, beszélgettek kis csoportokban, leginkább a diákokról.

– Hol vannak a diákok?

– Azt mondják, a belvárosban. Más csoportok meg a lengyel követség elé mentek – mondta valaki. S hol van a lengyel követség? Az emberek nem tudták. Ki törődött ilyennel eddig?

– Akkor menjünk a belvárosba. De a villamosok álltak a Rákóczi úton, vagy csak lépésben haladtak.

– Szaladjunk át a trolihoz. A troli útja talán akadálytalanabb, s mellékút, ott talán nincs ilyen tömeg. Futtában kilihegett mondatokból értették meg egymást. Hely persze nem volt a trolin sem. Még az ajtónyíláson lógó emberi fürthöz sem csatlakozhattak, lábfejük már nem fért el a lépcsőn. A hátsó ütközőre álltak, s ujjhegyükkel kapaszkodtak az ablakkeretbe. Szerencséjükre a troli lassan indult, lassan haladt, – de mégis gyorsabban, mint a gyalogosok és a belváros felé.

Kis kanyarok után, egy téren látták az első nagyobb embercsoportot. Egy embert hallgattak, aki a csoport közepén beszélt. Elengedték a trolit, s a csoporthoz csatlakoztak. Az ember hangosan olvasta az új 12 Pontot. Ekkor hallották először a közös kívánságokat, amelyeket eddig nem mert senki hangosan kimondani. Ellágyító muzsikaként itta be fülük az olvasó kiabáló hangját. Andrisnak hangosan vert a szíve, a torkáig dobogott a hang. „Akár én is írhattam volna olyan egyszerű és kézenfekvő ez a 12 Pont” – gondolta. Mások is így érezhettek, mert sok volt a helyeslő hang: „Ez az!”, „Erről van szó!” Némelyek csak maguknak beszéltek, mások hangosan. Imre érzéseit nem volt nehéz az arcáról olvasni.

A diákokkal

56kapualjA második olvasás végét már nem tudták kivárni, otthagyták a hallgató embercsoportot, rohantak a belváros felé. Türelmetlenségükben nem tudtak gyalogolni, futni kellett. A Nagykörútnál visszaváltottak a Rákóczi útra, s felugrottak az egyik mozgó villamosra. A járdák tömve emberekkel, legtöbbje a belváros felé gyalogolt. „Mi van itt? Ma senki sem dolgozik?” Ekkor az EMKEnél két nyitott, fiatalokkal telt teherautó fordult rá az útra, a villamos mellé, nagy DISZ jelek festve az oldalukra. Andris arca savanyú grimaszba húzódott:

– Ezek meg kinek kellenek?

Az új Komszomol. A jövő kommunista generáció. Ő is belépett a gimnázium utolsó évében, hogy az egyetemi felvételének ez ne legyen akadálya, s napokon belül kirúgták a csoportból, amikor apját egy este elvitték. Pedig apja letartóztatása akkor még nem is volt hír Szentendrén. A DISZvezető valahonnan mégis tudta. De ezeken a teherautókon a fiatal emberek lelkes arccal jelszavakat kiabáltak, s nyomtatott papírokat, röpcédulákat dobáltak az emberek közé.

– Mit akarnak ezek? – kezdte megint gyanakodva. Hogy ne ítéljen mindjárt, visszafojtotta feltörő ellenséges érzéseit. A villamosról is elkapott egy papírt, s amint a papírra nézett megváltozott a hangja, a hozzáállása. – Te, ezek támogatják az egyetemistákat! Azt írják, szolidaritást vállalnak az egyetemistákkal! Te, ezek velünk vannak!

Névtelen képHát felfordult a világ! De most egyelőre jó irányba fordul.

A Rákóczi út elején már nem tudták elviselni a villamoskerekek tehertől nyekergő, lassú gurulását. Leugrottak, s futólépésben igyekeztek le a Kossuth Lajos utcán. Ide-oda siklottak, míg lassabban haladó embercsoportokat előztek. A járda egyre tömöttebb lett emberekkel, s ahogy haladtak a Duna felé úgy szorultak ki egyre inkább az úttestre. Járművek itt már nem is jártak. Remélték a bölcsész egyetemnél rábukkannak a tüntető egyetemistákra.

– Nemrég a Petőfi térre mentek – mondta valaki az utcán, amikor a diákok után kérdezősködtek. Legalább jó úton voltak. A Petőfi szobros Március 15 tér már csak egy rövid ugrás az egyetemtől, a Duna felé.

Végre, lihegve megérkeztek a Március 15 térre. Emberrel teli, szerencsére nem tömötten. Keresztülsiklottak az embertömegen egészen az útig. A legtöbb ember megállt a téren, a két fiú kilépett az útra, s visszanéztek a szoborra.

Ott állt, a szabadság bajnoka magasan, kinyújtott karral az ég és Duna felé mintha mondani készült volna valamit. Nem hallották, de érezték, hogy mondott valamit… valami lelkesítőt, valami Petőfiset… valami megmozgatót. Andris és Imre boldogan, valami Petőfi-féle szabadságban összenevettek. S akkor egészen gyengén meghallottak egy dalt a Rakpartról. Ahogy közelebb jöttek, először a dallamát ismerték fel, majd a szövegét is megértették a régi toborzó nótának. Az eddig keresett diákok meneteltek feléjük, ők énekeltek:

Kossuth Lajos azt üzente

Elfogyott a regimentje.

Ha még egyszer azt üzeni,

mindnyájunknak el kell menni,

Éljen a magyar szabadság!

Éljen a haza!

Lehettek talán kétszázan, rendben, szabályos nyolcas sorokban meneteltek, s az ének szállt róluk, mintha a világ énekelt volna. Ahogy eléjük értek Andris Imréhez fordult:

– Menjünk velük!

– Bolond vagy? Nem vagyunk mi egyetemisták!

– De éppúgy érzünk, mint ők. Nem? Gyerünk! – és lelépett újra a járdáról. Imre habozott. – Hé, Imre! Ezt üzeni! Menni kell! – Andris a szoborra mutatott, s úgy érezte, hogy Petőfi nem a Dunára mutatott, hanem a tüntető diákok felé. S mindketten üzentek. Kossuth dallal, Petőfi utat mutatva.

S mintha a mi bizonytalanságukra akartak volna választ adni, a diákok tagoltan, ütemesen kiáltani kezdték:

– Aki magyar velünk tart! Aki magyar velünk tart!

Ők voltak az elsők, akik a diákok mögé beálltak. Andrisnak egy pillanatig még eszébe villant a mester intése, de akkor már az utolsó sorokban menetelő diákok szeretettel rázták a kezüket, megölelték őket. Az emberek, mint akiket elszabadítottak, léptek le a járdáról, s fordultak be a menetelők után. Érdekes volt látni, hogy mint állt a növekvő tömeg szabályos sorokba a diákok példájára. S a dal felzengett újra, hívón a tömeg felett terjedt:

Ha még egyszer azt üzeni,

mindnyájunknak el kell menni,

Éljen a magyar szabadság!

Éljen a haza!

Összenéztek, Imre arca is sugárzott amint túlkiabálta a zajt, a dalt: – Igazad van! Ez az üzenet! – megölelték egymást s túláradó lelkesedéssel énekelték a refrént. Így meneteltek a rakparton, a Duna mentén, szabadságdalokat énekelve, egyenlőségről szólamokat kiabálva. A tömeg melynek részévé váltak, meg megállva haladt előre a Parlament felé. Az egyik megállásnál Andris megkérte Imrét, aki kettőjük közül a magasabb volt, emelje fel, hogy láthassa menynyien vannak. Imre térdeinél fogva magasra emelte Andrist, az visszanézett, de már alig látta a tömeg végét, még mindig sorakoztak fel az emberek. Micsoda látvány! Előre is, hátrafelé is nőtt a tömeg.

Már jócskát haladtak, amikor az egyik megállónál, disszonáns hangok is keveredtek az buzogó lelkesedésbe. A mögöttük levő sorokban többen elkezdték kiabálni, hogy „Akasszuk fel Rákosit! Akasszuk fel Rákosit!” Andris megperdült, mintha áram ütötte volna meg. „Most fogják kirángatni a tömegből a szerencsétlen őrülteket, s soha senki nem fogja őket többé látni.” Az ÁVO ravasz ügynökei, akik – ebben egész biztos volt – itt rejtőzködnek soraikban, vagy legalább is a járdán állnak, most azonnal elviszik. De senkit nem vittek el. A főkiabáló, körülnézett, s látván a fiúk megrökönyödött arcát, most teljesen Andris felé fordult:

– Mit bámulsz? Kiáltsd te is!

Andris egész fiatal életében a fejvesztés büntetése ellen volt, de ilyen vérengzők, mint Rákosi, Gerő meg Farkas esetében perceken belül megalkudott volna az elveivel. Itt mégsem tudta magát rávenni, hogy a szabadság akarásának ezt a nagyszerű megnyilvánulását a bosszúra való felhívással rontsa meg.

– Most nem erről van szó – válaszolta. – Meg ilyenekre nem érdemes most ezt a szép időt vesztegetni. Imrével már kezdtek összehangolódni. Ránézett, Imre sem kezdte el a kiabálást, csendes fintorral tagadóan rázta fejét. Körülöttük az emberek sem csatlakoztak a vad szólamhoz, így az lassan elhalt.

Amikor a hídhoz értek újra lelassultak, mert egy még nagyobb tömeg jött át a hídon. Zászlókat is hoztak, lengették elől. Az egyik diák bekiabálta:

– A Bem szobortól jönnek.

Imre már egészen hozzászokott, hogy magasra emelje Andrist, hogy jelenthesse az egész, növekvő emberi megmozdulást. Itt is felemelte. „Ez még talán nagyobb menet, mint a miénk!” – jelentette Andris. Az emberek tömege betöltötte a hidat, rátekeredett az útra, s a sorok vége elveszett a középkori, budai utcácskákban. Amint közel értek, hatalmas, örömteli rivalgás töltötte meg a levegőt. A Bem tériek, lobogókkal, átvették a vezetést, s az elsők után Andrisék csoportja is beindult. A sorok összekuszálódtak, az embertömeg egybevegyült.

– A Parlamenthez! – hangzott a jelszó.

Lehetett látni amint a nap nagy sárga fényességgel a láthatár aljáról utánuk nézett, ahogy az egyesült tömeg befordult a pesti belváros keskeny utcáiba. Ilyet ő sem látott mostanában és sajnálhatta, hogy a fenti rend értelmében nem nézhette tovább a lenti rendcsinálás merész módját.

A távolság a Parlamentig nem volt nagy, mégis órákba került, míg odaértek. Néha megálltak, egy egy kis utca közepén; miért, nem tudták, de azért hangjuktól zengett a keskeny utca. Így lassan teljesen besötétedett.

Az egyik ilyen kis utcában látták meg először a felkelés zászlaját. Emberek álltak lakások ablakaiban, a házak balkonjain, s integettek a menetelőknek. Kendőkkel, csupasz kezeikkel, zászlókkal. Egyszer csak egy nő, aki zászlót lengetett az egyik balkonról, ollót vett elő, s kivágta a szovjetet utánzó, a kommunisták által a magyarokra erőszakolt emblémát a zászló közepéből. S lengette a megtisztult, lyukas, háromszínű zászlót a fejek felett. Mint a feltöredező kéreg pergett a lelkekről az évek óta lerakódott félelem. A tömeg hatalmas rivalgással fogadta a bátor gesztust.

A Parlamentnél

56skyAz utcákban gomolygó vonulatok minden irányból a tér felé haladtak. Lassan Andrisék is megérkeztek a Parlament teréhez.

A tér már telve volt mozgó emberi tömegekkel, de ezt a menetoszlopot nem lehetett megállítani. Az oszlop lassan, de biztosan, mintha egy egység lenne, nyomult előre, rézsútosan a Parlament főbejárata felé. Az elől lévőket nyomták a hátulról jövők, előre kellett menni, akartak, vagy nem, amíg olyan 30–40 méterre lehettek a főbejárattól. Akkor a nyomás alábbhagyott, a már helyben levő tömeg is ellenállt, s megálltak. A diák vezetők közül többen előrefurakodtak, felmentek a Parlament lépcsőin a bejárathoz, de azt már nem lehetett látni, hogy ott mi történt. A tömeg betöltötte a teret, csoportok jelszavakat kiabáltak, dalokat énekeltek, emberek ültek a szobrokon, vagy azok talapzatán, emberek ültek a sárga villamosokban, melyek ott álltak a tér kerületén szabályosan a síneken, s emberek ültek a tetejükön is, mert leeresztették az áramszedőket. A jelszavak változóak és sokszor szellemesek voltak. Az embereket nyilván irritálta a sok vörös csillag, s különösen, amelyik a parlament gótikus csúcsának a tetején ült, mert többször felhangzott a szólam: „Oltsák el a csillagot! Fogyasztja az áramot!” De általában Nagy Imrét követelték és az oroszok hazamenetelét.

Miután megállapodtak egy helyen, barátkoztak a közvetlen mellettük állókkal. Andris és Imre még mindig egymás mellett voltak, s barátsággal egymáshoz tartozónak érezték magukat. Körülöttük állt egy fiatal kapitány, egy helyes leány, középiskolás diákok, s minden korban lévő civilek. Mind barátkozó hangulatban. Úgy beszélgettek egymással mintha mindig ismerték volna egymást. A kapitány cigarettát vett elő, és mosolygós arccal körbekínálta. Majd egyetemisták jöttek, nagy gombolyag nemzeti színű szalagot vágtak apró darabokra, s osztogatták.

Imre újfent felemelte Andrist, a tér telve volt emberekkel, itt-ott egyenruhások is, néhol megkülönböztethető csoportok. Ekkor már igazán örültek, hogy elöl álltak.

Innen csaknem mindent lehetett látni, ami elöl történt, s lehetett érteni a beszédeket, a költeményeket is, amelyeket a bejárat északi oldalán levő első emeleti balkonról mondtak el. Néhány kisebb üdvözlő beszéd és jelentés után Sinkovits Imre fiatal színész lépett ki a balkonra. Világosan ki lehetett venni ismerős magas homlokát és simára hátrafésült haját, és elkezdte szavalni a „Talpra magyar”t. Ahogyan szavalt, az emberek hitték, Petőfi is büszke lett volna erre az ismétlésre. Talán az új tüntetőkre is. S a tömeg, mint egykor, egy emberként esküdött a refrénnel:

A magyarok istenére

esküszünk, esküszünk, hogy

rabok tovább nem leszünk!”

Egész biztos ezekben a percekben nem lehetett volna visszavonulásra bírni a tömeget. Legalábbis vérontás nélkül nem. Senki nem akart elmenni, mint a szovjetek rabja, s az emberek meg voltak győződve, itt valami rendkívüli engedmény kell szülessen. A kommunista vezetők is kell, hogy lássák, itt a nép akarata lett kinyilvánítva. Itt nem lappangott a burzsoázia, itt mindenki, a nép menetelt. Hol is voltak most az ország vezetői?

A beszédeket a tömeg nem mindig fogadta egyöntetű lelkesedéssel. Amikor Veres Péter, író és volt miniszter, lépett a balkonra, honnan az emberek reményeinek adtak hangot azok, akik valahogy a Parlamenten belülre kerültek, és amint bejelentették ki fog szólni, a tömeg ritmusos szólamban hallatta érzelmeit: „Nem kell Veres! Nem kell Veres!” Az emberek nem felejtették el, hogy „vállvetve haladt” még korábban – legalábbis a nyilvánosság előtt – a Rákosi vezette klikkel. S bár a szólamot mindenki kétféleképpen értette, Andris később hallotta olyantól, aki állítólag belül volt, a végeredményben jó szándékú és magyar érzésű író betántorodott az erkélyről, arcát tenyerébe temetve megrendülve ismételgette: „Mit vétettem én a magyar népnek…” Talán rádöbbent, hogy egy időben rossz irányba barátkozott.

A beszédekre irányuló figyelmet egyre másra történő jelenségek szakították meg. Egyszerre minden fény kihunyt a Parlament terén, s környező épületekben is. Elhűlt moraj rebbent fel a tömegből. Úgy látszott a hatóságok mégis csak ott voltak körülöttük, és most megelégelték a hallottakat. Mintegy válaszként egy középiskolás diák elkiáltotta magát:

– Világítsunk az orosz könyvekkel! – s egy percen belül égtek a fejek fölé emelt orosz tankönyvek, újságok.

– Lehet, hogy barátunk sem volt jeles az orosz nyelvből – nevetett valaki.

– Na, ezeknek is lesz mit magyarázni holnap az iskolában – mondta egy másik mellettük. Megértő mosoly az arcokon. A téren lobogtak a fáklyák.

– Az is lehet ám, hogy az orosz nyelvtanár is köztük van – adta a szót egy harmadik.

Akárhogy is volt, a könyvek, újságok nem tarthattak sokáig. De nem várt segítség újból akadt. A Parlament déli oldaláról, a Duna part felől lassan, lépésről lépésre nagy nyitott teherautó közeledett rajta katonákkal. Azt hitték most ki lesz próbálva a kitartásuk, mert a katonákat azért küldték, hogy szétzavarják az egybegyűlteket. De a kiskatonák kiabálták, hogy majd ők helyreállítják a tér megvilágítását. Munkához láttak és rövidesen újra kigyulladtak a tér fényei. Nem lehetett tudni honnan kerültek ide, de több „Isten áldja meg ezeket a fiúkat” hangzott el.

Míg dolgoztak, a felvonulás egyik géniusza, kiváló stratégiai érzékkel elkiáltotta magát:

– Velünk van a hadsereg!

S a tömeg biztonságában megerősítve utána kiáltotta:

– Velünk van a hadsereg! Velünk van a hadsereg!

Soha jobbkor. Az emberek kezdtek nyugtalankodni, a hosszú várakozás miatt is, és sokakat aggaszthatott a tér elsötétítésével bizonyított felsőbb hatalmi kontroll is. Ez a jelszó nemcsak a tömeget nyugtatta, hanem a katonákban is felébreszthette az együvé tartozás érzését.

Még Nagy Imrét követelték. Hitték ő hangot adna annak, amit az emberek szeretnének. Mivel nem jött többen már arról beszéltek, talán lefogták a hatóságok, azért nem tudott idejönni. De ha a hadsereg is velünk van… Ígéretek hangzottak az erkélyről, hát maradtak.

Máskor meg fiatalokkal megrakott teherautó hajtott lépésben a tömegbe a keleti oldalról, s szinte folyamatosan kiabálták:

„Lövik az embereket a Rádiónál! Lőnek ránk a Rádiónál!

Kik? Hát nyilván a hatóságok. De ezt… persze ezt nem lehet hinni. Talán ezeket azért küldték, hogy széthúzzák a tömeget, s a követeléseknek ne legyen elég nyomatéka… „Maradjunk, s hangosan követeljük Nagy Imrét! Ne engedjünk! Ne oszoljunk!”

Mikor egy kisebb csoport elindult a  curükkoló teherautó után, még Andrisék kiabáltak utánuk:

– Ne menjetek! Most ide kellünk!

Végre kilenc óra felé kocsik érkeztek a Parlament elé és röviddel később Nagy Imre szólalt meg az erkélyről:

– Elvtársak!

Csalódott zúgás, majd visszadörögte a tömeg:

– Nincs elvtárs! Csak polgártárs!

– Polgártársak! Magyar testvéreim! kezdte újra Nagy Imre.

Elégedett moraj. Ez már más! Most már mindenki ráfigyelt. Nagy Imre köszönte a belé helyezett bizalmat, s elmondta, a vezetőség bizonyosan figyelembe fogja venni a nép kinyilvánított akaratát. De, hogy minden jól menjen, hogy ne legyenek túlkapások, s mert nem akarta, hogy magyar testvérei közül bárki is megsérüljön, kérte, mindenki menjen haza.

Megközelíti a vezetőség realitásérzéke azt, amiben Nagy Imre bízott? A tömeg alig akart oszlani. De itt már nem sok tennivaló akadt. Az utolsó órában egy lány, Molly, csatlakozott Andrisékhoz. Kézen fogva indultak, beszélgető csoportokat kerülgetve a Kiskörút felé, amikor nevét megtudták, s a Móricz Zsigmond Körtérnél lakik. „No, lesz mit mesélni holnap a gyárban” – gondolta Andris.

Vajon csakugyan történt valami a Rádiónál?

A tér sarkán csoportba verődött izgatott emberekhez álltak le. A csoport közepén egy fiú és egy leány hangos izgalommal beszéltek a Rádiónál történtekről. Igen, lőtték az embereket, bele a tömegbe, amely a 12 Pont beolvasását követelte. Ugyan már. Ez nem lehet. Hát kik ezek, honnan jöttek? Azt mondták a Rádiótól – szólt vissza az egyik ember. Imre nagyon komolyan fordult Andrishoz:

– Én ismerem ezt a lányt, egyetemista. Te, ez nem hazudik.

– Akkor mire várunk? A Rádióhoz!

A fiúk és Molly is, mások is futni kezdtek a Kiskörút felé. Az Amerikai Követség oldala mellett futottak el, s bár az épület sötét volt, nem tudták elhinni, hogy odabent aludtak.

Andris egyenletes, gyors tempót vett fel. A gimnáziumban középtáv futó volt. Érezte ilyen iramban el tud futni a Rádióig is. De ez a kettő…

– Imre, Molly, hogy megy, bírjátok?

– Miattam ne aggódj – válaszolta Imre lihegés nélkül. Molly is meglepően jól futott.

A Kiskörúton is futottak emberek a múzeum felé. Egyszerre vagány teherautós állt eléjük:

– Hová? A Rádióhoz? Elviszlek benneteket. Azzal lenyitotta a teherkocsija hátsó ajtaját. A tehertérre oly gyorsan ugráltak fel emberek, hogy míg Andris Mollyt segítette fel, a teherautó megtelt és ő majdnem lemaradt. Imre húzta fel, amint a jármű már gurulni kezdett.

A Rádiónál

56tankAz Astoria sarkán alig jutott túl a teherautó. Itt már álltak a villamosok és buszok, emberek kavarogtak közöttük. Lövéseket nem lehetett hallani. Lehet, hogy nem is lőttek… De azért egymás kezét fogva mentek előre a Bródy Sándor utcához, hogy a Rádióhoz jussanak. Az utca zsúfolva emberekkel. Ilyen tömegen keresztül nem jutnak a Rádió épületéhez. Andris gyorsan irányt váltott a Múzeum főbejáratához. Ott alig voltak emberek, csak néhányan, akik mint ők, a kerten át akartak a Rádióhoz közel jutni, és látni mi igaz az izgalmas hírekből. A kavicsos kerti úton már futva a Múzeum mögé kerültek, a Múzeumkert hátsó vaskerítéséhez. A hátsó kapu nyitva, lefutottak a lépcsőn, s már az utcán álltak, vagy hetven ember közepette, amikor a Rádió szembeni kertjében, a rácsos kerítés mögött, bokrok mögül kibukkanva, tányérsapkás guggoló alakokat láttak meg, fegyverrel kezükben. Az ÁVH-s katonák. Mögöttük, egész hátul egy revolverrel hadonászó alak, talán tiszt. Mi ez? Csak nem akarnak igazán lőni? Az emberek hangosan háborogtak: „Ezek is magyarok, csak nem fognak ránk lőni!?” Tőlük balra, ahol a Rádióudvarnak vége volt, ferde ék alakban az épület védelmébe húzódva állt a tömeg. Azon túl az emberek elállták az egész utcát. Talán mégis lőttek már? Elkezdtek kiabálni a fegyveresekre, hogy „magyarok vagytok ti is”, „csak nem lőttük a népre”, amikor az első sortűzet ellőtték az emberek feje fölé.

Őrültek! Mi szükség itt a lövöldözésre?

Jajgatások, mert akik a Múzeum kerítése mögött maradtak azok kaptak a fejek fölé lőtt, talán csak ijesztésre szánt sortűzből. A csoport is meglódult és a tömeghez futott, az épület nyujtotta menedéket keresve. Kivéve néhányat, akik még mindig hihetetlennek találták a szükségtelen lövöldözést. A rohanók lelökték őket, átfutottak rajtuk, néhány futó rálépett a fekvőkre. Andris még fejét tapogatta s morgott micsoda durva figyelmetlenség így fellökni az embert, de mire már mérges lehetett volna megjött a második sortűz. Néhány golyó a Múzeumkert kerítés alatti falat is eltalálta, mállott a vakolat. A fekvők egyike sem kelt fel a kövezetről. Most már nem bánta, hogy olyan ceremóniátlanul fellökték. Laposra nyúlva, lassan mászott az épület védelmében álló tömeg felé, hason csúszva végig a távolságot, melyet két perccel azelőtt még futhatott volna – most azonban testhelyzetben is, és szellemi hozzáállásban is számára előnytelenül. („Ugye kedves Andris, maga mindig elkésik.” – emlékezett volt osztályfőnöke dorgáló hangjára.)

A tömeg elején állók örömmel fogadták, s ő is megkönnyebbült, bár meg volt győződve, hogy vele amúgy sem történhetett volna baj. Az mindig másokkal történik. Andris is beállt a tömegbe, kiáltozott az ÁVO-sok felé, hogy nem érdemlik meg a napfényt, mert a saját véreikre lőnek.

Röviddel a lövöldözés után a Rádió udvarából füst és könnyfakasztó bombákat kezdtek dobálni az utcára. Bár a tömegbe egy sem esett, a kövezeten szétpukkantak, s a kellemetlen füst szétterült az utcán. Az elöl állók elkezdtek köhögni, voltak, akik zsebkendőt tettek szájuk elé. Egykét élelmes srác előreugrott, felkapták a kövezeten még sistergő bombákat és visszadobták a Rádió udvarába. A tömeg diadalmas rivalgással üdvözölt minden merész vállalkozást. Különösen az egyik, egy barna lódenkabátos fiú volt vakmerő, egyiket a másik után kapta fel és dobálta vissza. Egyszerre, egy lövés, a barnakabátos a hasához kapott és a kövezetre esett. Andris és mások alacsonyra hajolva kifutottak érte, s óvatos sietséggel behozták a tömegbe. Egy közöttük álló orvos őrnagy azonnal segítségre jött, és utasításokat adott mit kell csinálni. A fiút a Bródy Sándor utcában levő olasz követségi épületek egyikéhez vitték, amelynek lépcsőjén már hozzájutott az orvos. Többen zörgettek az épület ajtaján, segítségért.

Itt már nem volt mit tenni, Andris kifordult az utcára, át a Múzeum körútra, hogy végre füst nélküli levegőt is szívjon magába. Erre ritkább volt az embertömeg, a levegő is tisztábbnak tűnt. A Kálvin tér felől lassan néhány teherautó közeledett. A Múzeumkert előtt megálltak az úttesten, katonatisztek léptek ki a teherautó fülkéjéből. Az emberek odasereglettek. Hívták jöjjenek segíteni kihajtani az ÁVO-sokat az udvarból. Az egyik, egy hadnagy kissé rökönyödve nézett:

– Mi ilyenben nem vehetünk részt. Nem azért küldtek ide.

– Akkor adjatok fegyvert nekünk – kiabáltak a vérmesebbek. – Majd mi kihajtjuk őket onnan.

Közben a ponyvával letakart teherautók hátulját felnyitották. Kiskatonák ültek, szorosan egymás mellett, fegyver mindegyik kezében.

– Gyertek segíteni! Az ÁVO-sok lövik az embereket… itt, a Rádiónál! – A katonák hitetlenül néztek egymásra és a csoportra, mert lövések nem hallatszottak. De az emberek kiáltozásai megingathatták őket, mert kiderült azért lettek kiküldve, hogy szétzavarják az utcai tömeget.

– Mi van itt? Maguk mit akarnak itt? – kérdezte a hadnagy, aki elég impozáns volt, hogy az embergyűrűbe mert lépni.

– Mi szabadságot akarunk, még nektek is – válaszolt egy középkorú ember hangosan de elég fanyarul. – Itt az történt, hogy a diákok be akartak olvasni egy tizenkét pontból álló követelést a rádióba, először beengedték, aztán lefogták őket. Most meg ezek a vaddisznók lőnek az emberekre a Rádióudvarból. Ezek lelőnék az apjukat, meg a testvérüket is, ha azok eljönnének a szabadságért tüntetni. Most már értitek? Ti is idejöttök, s magyarokra akartok lőni?

– Mi nem akarunk lőni senkire – mondta újra a hadnagy.

– Akkor minek a fegyver? Adjátok nekünk, mi majd kifüstöljük őket! – kiabálták többen is.

– Nem adhatjuk, de nem is érnének vele semmit – mondta a hadnagy – nincs golyó a fegyverekben.

Ezt senki sem hitte. A hadnagy intett az egyik katonának, aki kinyitotta a fegyver tárját. Valóban üres volt. A katonákban sem bízott a vezetőség.

A hadnagy lecsukta a felhúzott ponyvákat, beszólt a sofőrnek és a teherautók lassan kerülgetve, elgurultak az Astoria irányába.

– Legalább nem támadtak meg bennünket – mondta valaki.

– Néhányan azt hiszem maradtak is volna – bizakodott egy másik.

Andris elindult vissza a Rádió épülethez. A Bródy Sándor utcai embertömegen keresztül furakodva, lassan, de visszajutott eredeti helyére. A tömeg most is követelte a diákok szabadon bocsátását, s kígyót-békát kiabált az udvarban még állást foglaló ÁVH-ra. Épp időben érkezett. Haragos kiáltások, a tömegben lökdöstek egy katonát. Andris ránézett, ahogy közelebb került, látta, hogy csákánylapát jel volt a lapelején.

– Álljanak meg! Ez munkaszolgálatos! Kiáltotta. Erre a lökdösődők megálltak, s a kiabáló Andris felé néztek. – Én is az voltam, ők velünk vannak! – folytatta Andris.

A hirtelenkedők visszahúzódtak, a fiú kifújta magát, látszott rajta a megkönnyebbülés.

– Honnan vagy?

– A Kilián laktanyából.

Andrisékat is onnan szerelték le, vagy tíz hónappal előbb, amikor Magyarország be akart jutni az Egyesült Nemzetek szervezetébe. Állítólag az ENSZ kifogásolta, hogy az ország „osztályidegeneknek” bélyegzetteket tart „rabszolgamunkára”. Azok közé a szerencsés munkaszolgálatosok közé tartoztak, akik leszerelésével a kormány bizonyítani akarta „javuló indulatát”. Andrisék még le sem szereltek, az új regruták már bevonultak a hatalmas épület másik szárnyába. Beszélni akkor egymással nem lehetett. Most ez a fiú azt mondja bár még dolgozni kellett menni, ők már kaptak fegyvert és kiképzést. „Nem lehetne azokból a fegyverekből ide is hozni?”

– A laktanyában ismerek legalább ötven „muszos”t, akik eljönnének kifüstölni az ÁVO-sokat – mondta meggyőződéssel, s körülöttük az emberek biztatták hozza a barátait. Andris vele ment a Múzeum Körútig. Ajánlkozott, hogy vele megy fegyverhordónak, de a másik nem akarta.

Néha még hallatszottak lövések a Rádió irányából, bár a Múzeumkert hátsó részéből a legtöbb ember már kijött. A tömeg haraggal reagált minden csattanó lövéshangra. Ezek az őrültek nem is engedik, hogy lecsillapodjanak az emberek.

Mikor a MUSZos fiú rokonszenves alakja eltűnt a Kálvin tér irányába, Andris már nem tudta mit reméljen: hogy visszajöjjön fegyverekkel és másokkal, vagy, hogy ne jöjjenek. Érezte nincs joga elvárni, hogy a katona életét kockára tegye azzal, hogy visszajön. Rá, a civil ruhában, senki sem fog emlékezni ebben a hatalmas zűrzavarban. De az egyenruhásokat ha megfogják, statáriális bíróság bizonyosan halálra ítéli őket. Uramisten, mi lesz itt! De most még percenként változott a helyzet, pedig már éjjel tizenegy is volt.

A Kiskörútra, a Múzeum elé másik csoport érkezett: Rákóczi katonaiskolások, fegyverrel. Fiatal fiúk, sötét egyenruhában, piros szegéllyel, bár nem katonai rendben, de fegyelmezetten. Egyik másik határozottan rendelkezett. Kérték az embereket jöjjenek ki a Múzeumkertből, mert ők ott akarnak állást foglalni. Ők kitisztítják a Rádió udvarból az ÁVH-t. Micsoda komoly elszántságú fiúférfiak! Mert ugyan fiatal fiúk voltak, férfiként viselkedtek. Lárma, csinnadratta nélkül. Extra fegyverük nem volt, különösebb segítséget nem akartak. Andris és néhányan bementek velük a szobrokon túl, de ott kérték, a fegyvertelenek maradjanak hátra.

– Ez nem annak való, aki nem ért fegyverekhez – mondták. Ha segítség kell, majd jövünk és kérünk. Az embereket irányítsák el innen, az utcákról is, nem akarjuk, hogy valaki is megsérüljön.

Még hangok hallatszottak a kertből, de egyszerre más fegyverek is megszólaltak, ropogó hangon, sűrűbben. Az emberek összenéztek: – Ezek a mieink voltak! Visszalőttek.

A Kilián laktanyás, ahogy mondta, egy óra múlva visszatért. Katonákkal, fegyverekkel. Andris és néhány másik épp egy lőporfüstös arcú Rákóczi iskolással beszéltek, aki kijött a körútra friss levegőért. Az arca felderült: jól jött az erősítés. Kis eligazítás után fegyverrel a kézben az „új muszosok” is bevonultak a kertbe.

Most már a mellékutcákból is ki kellett vonni a tömeget. A lövöldözés erősödött, a csata komolyra vált, a kert hadszíntérré változott. Andrisék többen kérték az embereket, menjenek a Múzeum Körútra, s még ott sem lesz minden biztos. De onnan, ha kell segíthetnek. Vagy lelassíthatnak egy esetleges hátbatámadást.

Ahogy az emberek kezdték érezni a golyók elleni tehetetlenségüket, úgy kezdett széledni a tömeg. Itt már nem tüntetésről volt szó. Molly és Imre már rég nem voltak Andrissal, nem tudta, hol vesztették el egymást. Éjjel egy óra után még javában állt a harc, a lövöldözés. Lassan Andris is elindult a Kálvin tér felé. Villamosok működtek a téren túl. Nem Szentendrére, hanem Kelenföldre igyekezett, nővéréék lakásához. Ahogy az izgalomtól kifáradva felmászott a villamos lépcsőin az egész nagyszerű nap, s most a harcolók sorsa gomolygott fejében. Jobb lesz-e azáltal, hogy harcolni kezdtek? Hogyan fognak erre reagálni a hatóságok? Ki lehet-e majd velük egyezni? S a harcolók – hogyan is harcolhatnának egy egész hadsereg ellen. Igaz, Petőfiék is innen indultak el, de nem az esélytelenségek ilyen fokozata ellen. Ha csak az ÁVH-t vetik be ellenük, sorsuk meg van pecsételve. S a hadsereg többi része egyáltalán nem biztos hogyan fogja teljesíteni a parancsokat.

Milyen kár ezekért a bátor fiúkért! Ezek mind meg fognak halni. Vagy a harcban, vagy kivégzik őket. A kommunista rendszer megtorló. Amikor a villamos a hídon robogott, már szeretett volna visszamenni, hogy rávegye őket, menjenek vissza a laktanyáikba, mert a hazának hosszútávon szüksége van bátor emberekre, akik nem szolgálják ki a szovjeteket. Nem hitte, hogy gyáva volt, mert eljött, félelmet nem érzett, csak a nagy önfeláldozás hiábavalóságát. Ha lenne valami fegyvere, érezte, nem a villamoson filozofálna, hanem közöttük lenne, hogy az ÁVH-t onnan kiűzzék, és talán a hatóságokat jobb belátásra bírják. De most mélyen sajnálta az elveszésre ítélt, fiatal, magyar életeket – mert ilyen kevés fegyverrel… Remélte, hogy vissza tudnak majd onnan vonulni.

A villamos peron hűvös ajtókeretéhez dűlt és szerette volna elsírni magát. Így csak a Gellért hegy sötéten fölé hajló sziluettjét bámulta, mint vészjósló óment.

*

Hajnali ötkor mintha földrengés lenne, remegtek az épületek és csikorgott, döngött a Fehérvári út. Szovjet tankoszlopok dübörögtek rajta be a városba. Mit keresnek itt? Nyilván valakik iderendelték őket… De… hogy mernek beavatkozni!? Mi legalább papíron függetlenek vagyunk, s ez a mi belügyünk!…

– Uramisten mi lesz még itt… s kapkodott ruhái után. Nővére szendvicset nyomott kezükbe, amíg a sógorral együtt öltöztek. A gyárba? Nem. Vissza a Rádióhoz!

*

Aznap, a felkelők délelőtt tíz és tizenegy között elfoglalták a Rádió épületcsoportját.

Fülöp László (1953) – a cikk a Magyar Élet 2009 októberi számában jelent meg

Reklámok

Egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s