Három nap az ismeretlen ismerősökkel

Október 23-án indult a különvonatunk Pécsre. Minden kocsiban nyüzsgő, kíváncsi emberek sokasága utazott, a több órás út során a csoportok kezdtek összerázódni, érdekes beszélgetések bontakoztak ki, közös éneklés csendült fel. Mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna. Ezt a feltevést az is igazolta, hogy bár otthonról nagykabátban indultunk el, Pécsett verőfényes napsütés fogadott bennünket legalább 20 fokkal. És nem csak az időjárásban csalódtunk kellemesen, de szervezett vendégvárás is igazán gördülékennyé tette a regisztráció formaságainak elrendezését.

Miután ötfős kiscsoportként bejelentkeztünk, kiosztottak bennünket a plébániákhoz. Az Irgalmas Rendi Templomban aztán szállás- és csoportbeosztásunkat tudhattuk meg, ezután agapén vettünk részt.

Hárman egy idős házaspárhoz kerültünk. A vendéglátó nénink azonban mint tapasztalhattuk igen jó erőben van, minket, a fiatalságot meghazudtoló tempót diktált a hazaúton (gyalog jött értünk és igen csalódott volt, mikor mi a csomagjainkkal megrakodva a inkább a tömegközlekedést választottuk, de azért így is sort tudtunk keríteni még egy kis sétára). A pécsi tömegközlekedésben az a fantasztikus, hogy az embernek elég csak egy járatot megtanulnia, az ominózus 4-es busszal ugyanis szinte bárhova el tudtunk jutni. A regisztráció során kaptunk egy kártyát, melynek egyik oldala a kaja jegy, másik pedig a buszbérlet volt.

A péntek délutáni foglalkozásokról végül is lemaradtunk, mert elnyúlt a beszélgetés Feri bácsiékkal, a vacsorán és az esti imádságon azonban már részt vettünk. Az ételosztások is nagyon jól ki voltak találva: egy nagy terem ajtajában kezünkbe nyomtak egy zacskót, majd padsorok közt végighaladva megpakolták azt nekünk zsömlével, májkrémmel, egy üveg vízzel, almával és az elmaradhatatlan Tuc keksszel, közben pedig legalább három különböző nyelven kívántak nekünk jó étvágyat. Az ételt a szabad ég alatt fogyasztottuk kisebb csoportokba tömörülve.

A közös imádságok alkalmával ha nem is millió szív csengett össze, de azért 5000-en biztosan magasztaltuk az Urat énekekkel, imával. Volt, hogy ugyanazt a dalt számtalan különböző nyelven hallottuk, máskor mindenki próbált igazodni a legismertebb szövegnyelvhez. Mindenesetre hihetetlenül jó érzés volt, hogy ennyi ember olyan csöndben tud lenni az egyéni imánál, hogy szó szerint a légy zümmögését is hallottuk a sportcsarnokban. Még egy nagyon különleges és megindító része volt ezeknek az imádságoknak: az, amikor több száz ember ment a kereszthez letenni a terheit és az utolsó néhány métert mindenki térden tette meg.

Szombaton a napot a plébánián kezdtük egy közös imával, azután kiscsoportos beszélgetésen vettünk részt. Ezeken (mint ami amúgy is maximálisan jellemezte a találkozót) oldott hangulat uralkodott, mindenki nyitott volt a másik gondolataira, megosztotta a saját véleményét, amit mindenki elfogadott és így egy nagyon újszerű közösségi beszélgetés alakult ki. Ezt a nyitottságot példázza az is, hogy utána együtt játszottunk az ismeretlen ismerősökkel.

Azonban korántsem minden pécsi fogadott minket ilyen kedvesen. Egyik nap úgy 20-30 fiatallal egyetemben szálltunk fel a buszra. Én egy „enyhén alkoholos befolyásoltság alatt álló” néni mellett álltam. A buszt mi, taizések rendesen megtöltöttük, amolyan heringek a konzervdobozban módon, csak mi a tetejében még beszéltünk is. Ez már egy kicsit sok volt a fent nem nevezett néninek (nem szívesen sérteném a személyiségi jogokat), mert egyszer csak hozzám fordult és a következőt mondta:

– Így lenne ötösöm a lottón, mert hogy ti nem pécsiek vagytok az is biztos.

– Honnan tetszik ilyen biztosan tudni? – kérdeztem meg óvatosan.

– Mert Pécsen nem laknak ilyen bunkók, mint ti.

– A néniről lerí viszont, hogy pécsi, mert Pécsett csak ilyen kedves emberek laknak, mint a néni. – Azt, hogy hogyan reagált a néni Rebeka megjegyzésére nem igazán bírná el a nyomdafesték, még úgy se, hogy ez egy elektronikus újság.

A délben ebédre várakozók sora keresztülkígyózott néhány utcán, mégis ez a kb. 1800 ember képes volt mindenféle zendülés nélkül kivárni a sorát. Igaz akadtak, akik kis műsorukkal a szórakoztatás céljának látszatát keltve beelőztek pár száz embert, de ennyi mindenkinek belefért. Ez a várakozás a helyieknek, mint megtudtuk a következőképpen csapódott le: „ – Ti voltatok tegnap, akik a Kereskedelmi Iskola előtt sorba álltatok? – Igen, mi. – Nem tudtam, mi lehet ott, a barátom meg azt mondta, biztos a hajléktalanoknak van kajaosztás.”

Vasárnap a dzsámiban részt vettünk a szentmisén, majd ki-ki a vendéglátó családjánál megebédelt. A záró imádság a székesegyházban volt, majd csomagokkal megrakodva mentünk a különvonatunkhoz. A hazafelé út is vidáman telt, különösen, hogy volt aki gondoskodjon a jókedvről, egy srác végigment az egész vonaton a következő feliratú táblával: „Mosolyogj, és kapsz egy ölelést!”…

Élményekkel gazdagodva és lelkileg feltöltődve tértünk haza, csakúgy, mint a többi fiatal, akik összesen 28 országból érkeztünk (köztük Japán, Fülöp-szigetek, Egyiptom). A következő találkozó Potzdamban lesz idén karácsony és újév között, ám minden negyedévben rendeznek más-más országokban minden lélekben fiatal ember számára. Mindenkit csak buzdítani tudok, hogy menjen el, mert akárhogy is de minősít minket, hogy az iskolát a jelenleg is itt tanuló diákok közül tudtommal mindössze heten képviseltük.

Herceg Zsuzsi

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s