Polak Wenger dva bratanki…

Amikor kisgyerek voltam, s még a kécskei piactér mellett laktunk, Anyám – aki nagyon szépen zongorázott, gyakran vett maga mellé, hogy énekeljek. Több népdal és operett-dal után a magyar himnuszt, majd az után mindjárt elsőnek a lengyel himnuszt tanitotta meg nekem. Még ma is emlékezem a himnusz szövegére és dallamára. Anyám akkor elmondta milyen büszke volt a magyarokra, akik menedéket adtak a túlnyomó katonai erő ellen, hazájukért küzdő barátaink ezreinek. Bár akkor lengyelt még soh’se láttam, én is büszke lettem a lengyelekre és a magyarokra is.

Érdekes és emlékezetes esményben folytatódott ez csaknem 60 évvel később. 1999 tavaszán a NATO felállitásának 50-ik évfordulóján bevették Cseh-, Magyar-, és Lengyel-országokat a NATO-ba. De ezt megelőzte több év lobbizó-munkája, amiben az amerikai magyarság is kivette részét. Talán nem torzitok, ha azt mondom, a leghatásosabb munkát a Magyar Amerikai Koalició (HAC) végezte, elsősorban Lauer Edit és Koszorús Feri vezetésével.  Itt Minneapolis-St.Paul-ban is létezett egy ethnikus koalició, amelyben kb 1996-tól dolgoztak együtt cseh-, lengyel- és magyar-amerikaiak. A Minnesotai Magyarok(MM)tól, Ágnes feleségem (aki ’98-elejétől egyesületünk elnöke is lett), Dr. Gallo Tibor és én. Életünk többi részében összesen nem gyüjtöttünk annyi aláirást, vagy írtunk annyi levelet politikusoknak, mint 1998-ban. Munkánkhoz sok információt kaptunk Washingtonból, elsősorban a HAC-tól. Egy kis(?) extra büszkeséggel hadd emlitsem meg, hogy az 50 államból, California mellett, Minnesota volt az egyetlen, amelynek a törvényhozó testülete (Legislature) is megszavazta az állam ajánlását szenátorai felé, hogy támogassák az USA Szenátusban a három ország befogadását. S ebben a mi helyi Koaliciónknak nagy szerepe volt. (A szavazásra buzditó beszédeink ma is bennfoglaltak az USA Kongresszusi könyvtárában.)

Az USA Szenátus szavazatát követte más NATO tagállam szavazata, s ’99 tavaszán mi végre szabadabban lélegeztünk: ha már NATO tag lett Magyarország, nem jönnek vissza az orosz csapatok!

A NATO sikert megünnepelni, több ünnepi rendezvényt szerveztek Washingtonban, s mi is meghivót kaptunk a HAC vacsorára, amit az egyik jelentős épület udvarában felállitott, hatalamas sátorban tartottak meg kb. 250 embernek. Itt, Ágnessel a tizes asztalok egyikéhez kerültünk. Mivel sokan tolongtak az elismeréseket osztó mikrofon körül, enyhe bosszankodásomra, nekünk hely a széleken jutott. Igy mi, ketten magyarok 8 kaliforniai lengyel-amerikai közé kerültünk, a California Ethnic Leadership Council tagjai közé. Fanyar mosollyal nyujtottam kezet az ülésünkhöz legközelebbi lengyelnek, de – gondoltam magamban – nyugi, hát csak barátok, majdcsak megleszünk, hisz’ biztosan beszélnek angolul is, mert nem volt kedvem egy egész este kézzel-lábbal mutogatáshoz. Agnes is kezet nyujtott a kerek asztal másik irányába, s meglepetéssel hallottam:

“Kezét csókolom, kedves nagyságos aszonyom!”

Az egyes “sz” nem elhibázott helyesírás, így mondta. S még a boka-koccanást is lehetett hallani, amint az egyik lengyel, meghajolva, kezet is csókolt Ágnesnek. Amint a további beszélgetésböl kiderült, pilótatiszt volt a lengyel hadseregben, s amikor a német-orosz támadások intenzitása alatt, kb 6-hét hősies külzdelmei után a hadsereg szétesett, ő sok katonával együtt Magyarországra menekült. Őt miskolciak rejtegették kb 2.5 évig, amikor is magyarok segitségével, az országon és Ausztrián keresztül, több lengyellel együtt Svájcba szökött. Ő volt az első Magyarországra menekült lengyel katona, akivel találkoztam.

Én is felengedtem, s elmeséltem asztaltársainknak, hogy bizony én Anyámtól a magyar után elsőnek, a lengyel himnuszt tanultam, majd elkezdtem dúdolni – magyar szöveggel – a himnuszukat. Persze, mind felállt és átvették a dallamot, egyik-másik a szemét is megtörölte, s attól kezdve nemcsak kézfogások, de néha ölelések is követték a további ismerkedési gesztusokat. A vidám hangulat kibontakozását látva, üvegek pukkanását hallva, még csendben szóltam is Ágnesnek (magyarul), hogy ne igyunk sokat, mert vissza kell jutnunk a hotelbe. Egyszercsak a mellettem ülő magas lengyel felállt, kezében telt poharat emelve, felszólalt:

“Long live Hungary!”

Hát erre inni kellett – fenékig a poharat.

Leült, s újra töltöttek mindenkinek. Ujdonsült barátunk újra felállt, emelve poharát:

“Long live Poland!”

Hát erre újra inni kellett – s újra fenékig a poharat.

A rutin folytatódott.  Hangadó barátunk újra magasra emelte telire töltött poharát:

“Long live the United States!”

Hát erre újra inni kellett. Megpróbáltam csak félig inni ki a poharat, mire több lengyel szemrehányóan nézett rám, erre észbekaptam és sietve befejeztem a poharat. A lengyelek barátságos, kellemes társaságnak bizonyultak. Azt hiszem, a következő poharat a lengyel-magyar barátság örökkévalóságára üritettük. Ezután meg sem mertem próbálni, hogy ne az utolsó cseppig igyam ki a poharat. A lengyelek belejöttek, s egyre emelgették poharaikat erre vagy arra az ünnepi okra. A többi ürügyre nem is emlékezem, de nekünk is állandóan töltögettek… Már csak azt reméltem, hogy Ágnes – akinek körvonalai egyre bizonytalanabbak lettek – megszivlelte a figyelmeztetésem és legalább Ő nem ivott. Valószinü megőrizte lélekjelenlétét, mert valahogyan visszajutottunk a hotelbe.

Az estnek erre a részére már nem emlékszem.

Fülöp László (1953)

Ajánlott cikk: Sakkjátszma Közép-Európában (mandiner.hu)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s