Az élet egy Dobos-torta: avagy kritikusok kíméljenek!

Biztosan mindenki ismeri a régi viccet Jézusról és a házasságtörő asszonyról, de azért elmondom. „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül való!” – mondja Jézus, és a sokaság szégyenkezve elhallgat. A néma csöndben egy jókora kő repül előre. Mire Jézus: „Na, de anyám…”

Hát, valahogy így vagyunk mi is azzal a bizonyos „ne ítélj, hogy ne ítéltess” – dologgal. Hát persze, hogy ne ítélkezzenek felettünk mások! Az csúnya, Isten ellen való vétek! Hogy jönnek ők ahhoz? Különben is: mit kárál nekem az a részeges vén szatyor?! Mit képzel magáról az a sofőr, még a KRESZ-t sem ismeri! Hova gondol az a hájpaca főnököm? Ha valakinek ítélkezni van joga, az egyes-egyedül én lehetnék… S ha már ilyen jól levezettük a dolgot, visszavonulunk ítélethozatalra, mint egyszemélyes vésztörvényszék, aztán jogerősen megállapítjuk: minden ember hülye. Viszont nekünk még a fenekünkben is fejünk van…

Bizony: a kritikát senki sem szereti, viszont kritizálni szinte nemzeti sport. Helyesbítek: hiába szokás előhozni a turáni átkot és a marakodást, mint magyar sajátságot, elég csak körülnézni a világban, s máris kiderül: ez az a bizonyos „általános emberi”, melyet verselemzésekben oly gyakran emlegetünk. Gyári hiba, melyet Ádámra és Évára szokás kenni. Hogyne: ha azok ott ketten nem szúrják el nekünk, mind a mai napig boldogan csücsülhetnénk a paradicsomi ligetekben, kókuszdióból koktélt szürcsölve, anyaszült meztelenül… Erre tessék: ők jól eltolják nekünk az örökéletet! Bezzeg, ha én találkoznék egy elszabadult áspiskígyóval, nem állnék le vele létfilozófiai fecsejre, hanem rögvest hívnám az állatkert hüllőházát. Persze távol álljon tőlem, hogy ítélkezzek az ősszüleink felett… Hiszen a gyári hiba bennem is ott van. Az emberiség sorozatos selejteket produkál. Épp attól selejtes a termék, hogy a hibaüzenetet csak másban fedezi fel, önmagában ritkán, netán soha. Hogy stílszerű maradjak: más szemében a szálkát megleli, ám magáéban a gerendát feledi…

Akkor most mitévők legyünk? Először is fogadjuk el axiómaként, hogy ez alól a selejt-törvény alól nincsenek kivételek. (Aki volt, az már rég felvétetett isteni Fia mellé a mennyek országába.) Ezt persze elméletben tudjuk. De a fene sem érti, miért, a saját hibáinkkal szemben elég toleránsak vagyunk. Szinte babusgatjuk a lelkünket: „egy kicsit sokat eszem, de attól még aranyos vagyok”; „jó, jó: kupacokban áll a szennyes odahaza, de ehhez senkinek sincs köze”. „Igaz, hogy leüvöltöttem a munkatársam fejét, de hát jogosan”; „leittam magam a sárga földig, amúgy nem vagyok alkesz”; „csak egy csók volt, az még nem megcsalás”; „mindenki ezt csinálja, nem gáz”; s végül a kedvencem: „valakinek végtére is ki kell mondania az igazságot”. S miközben mi mentegetjük magunkat, mások szemében egyre kibírhatatlanabbá torzulnak jellemhibáink. Vagyis le kell számolni az illúzióval, s el kell fogadnunk: ugyanolyan idegesítőek tudunk lenni, mint mások.

Vajon ez azt jelenti, hogy joggal szapulnak, csepülnek, kritizálnak és bírálnak minket? S akkor mi is joggal mondjuk meg a magunkét? Várjunk csak egy percre! Ez a második lépés: meg kell tanulni, hogyan lehet konstruktív egy kritika. Mert legtöbbször azzal takarózik mindenki, ha bírálgatja a másikat: „én csak segíteni akartam”. Legtöbbször ez sovány vigasz, ráadásul mentegetőzésünk csupán egy a sok önáltatásunk közül. Mert nem igaz, hogy segíteni akarunk azzal, ha a másik lelkébe gázolunk, lebunkózzuk és erkölcsi alapon jól beolvasunk neki. Legtöbb esetben semmiféle pozitív változás nem sarjad szavaink nyomán, csak keserűség és megátalkodottság. Vagyis hagyjuk már ezt a jó szándékú kritikát! Maszlag! Mi, keresztények gyakran esünk abba a hibába, hogy Jézus nyomán ostort akarunk ragadni, hogy kiűzzük életünkből a kufárokat. Csak azt felejtjük el, hogy Jézus erről egyetlen szóval sem mondta: „ti is ezt tegyétek”. Ellenkezőleg. Az ítélet Istené. Jézus nem nyomott apostolai kezébe korbácsot, s nem azzal a hatalommal ruházta fel követőit, hogy üssenek-verjenek, hanem hogy gyógyítsanak… Szóval az a második lépés, hogy megtanuljuk: hogyan gyógyítsunk a szavainkkal. Mert ez a konstruktív kritika lényege. Vagyis csak ha lebunkózni tudunk, inkább hallgassunk. Ha viszont van egy szeretetteli ötletünk, akkor hajrá. A legokosabb persze az, ha úgy viselkedünk, hogy mások bizalommal mernek felénk fordulni a kérdéssel: „Van ötleted, mit csináljak? Azt hiszem elszúrtam valamit…”

Jó, jó: de mitévő legyen az ember, ha őt éri fájdalmas kritika, őt kezdik ki és vonják kínpadra azok, akik még nem tanulták meg, milyen csúnya dolog ítélkezni? Hát először is: az ilyesmi, akár jogos, akár nem, piszkosul fáj. De miért? Mert szeretünk hasznos matrózok, kormányosok vagy akár másodtisztek lenni az élet hajóján, viszont ha fény derül gyengeségeinknek, rögtön potyautasnak érezzük magunkat, akiket tüstént a vízbe hajítanak, mint Jónás prófétát. Azaz félünk a következményektől. Az ítélettől. De természetesen nem a lelkiismeret vagy Isten ítélete aggaszt ama Végső Napon, mert az ritkán jut eszünkbe. Sokkal inkább a munkatársak, a család, a barátok véleményes számít. Joggal, mert sokszor nincs kegyelem, ha hibázunk. Igen, ilyen a világ. Szeretünk igazságot szolgáltatni, mert attól rögtön jobbnak érezzük magunkat. Elég kicsinyes szempont, de sokan azt hazudják maguknak: ők ezt a köz javáért teszik, a világ jobb és igazabb lesz ítélkezésük nyomán. Fittyfenét! Csoda, hogy ösztönösen szorongunk amiatt, hogy nem leszünk szerethetők mások szemében? Márpedig szerethetetlennek lenni pocsék ügy. Aki szerethetetlen, az potyautas.

Fura, valahol azt olvastam, hogy a szeretet mindent eltűr, mindent megért, mindent elvisel. És hogy soha el nem fogy. Ja, hogy ez a Bibliában szerepelt?! Akkor még furább, hogy a keresztény embereknek nem jut eszébe gyakrabban, hogy kipróbálják ezt a receptet. Olyan ez, mint a Dobos-torta: először biztos elszúrjuk. Talán másodszor is. Talán sosem jön össze, de attól még tudjuk: a Dobos-torta finom, és nem lehetetlen megsütni. Hiszünk a receptben írtaknak, attól függetlenül, hogy nem vagyunk Jamie Oliver-klónok. Lefordítva: soha nem lehetünk potyautasok. Soha nem vagyunk igazán szerethetetlenek. És kapaszkodj meg: még a legutálatosabb, leggörényebb ismerősöd sem az. Lehet, hogy képtelen leszel megsütni az általa adott alapanyagokból azt a tortát. Semmi baj. Ismerek egy mestercukrászt, akinek sikerülni fog. Istennek hívják, és nagyon jól csinálja a dolgokat. Szóval, ha úgy érzed, csődtömeg vagy, esetleg potyautasnak érzed egyik-másik embertársadat, mindig gondolj a Dobos-tortára. És arra, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Vukovári Panna

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s