Ballagási beszéd egy végzős szájából

Tisztelt tanárok, kedves szülők, rokonok, barátok, diákok!

,,Nem kötelező ide járni” – talán ez az a mondat, amit jó tanácsként a legtöbbször hallhattunk ebben az iskolában. És mi mégis ide jártunk. Biológiából szerzett ismereteimet alkalmazva bátran kijelenthetem, hogy az itt álló ballagók a természetes szelekció során fennmaradt, legfejlettebb, legéletképesebb egyedek csoportja.

Sok szempontból különleges az itt töltött idő, de leginkább ez az utolsó tanév.

Októberben, a Ferences Rend alapításának 800. évében juthattunk el Assisibe, ami az osztályom életében meghatározó túra és zarándoklat, 3 nap lelkigyakorlat és x nap kirándulás volt. Ezután az évet a kint magunkba szívott energiával és Károly atya szállóigévé lett mondatával éltük túl. Ugyanis mikor az embernek korog a gyomra, este 10 óra van, az egész napos túra után nem érzi a lábait, és a csoportban csak ő ideges, de nagyon, akkor a legjobb és legtöbb, amit mondhat, az az ,,Nagyon kérek mindenkit, hogy nyugodjon meg!”

Idén zárjuk az iskola 60. tanévét. Ha számításaim nem csalnak, ez 10-szer (c-sek esetében 15-ször) annyi, mint ahány évig mi itt tanultunk, pontosabban, mint ahány évig minket itt próbáltak tanítani.

Egy évtized a gimnázium életében megfeleltethető egy évnek a mi életünkben, így akár párhuzamot is vonhatunk az iskola és saját történetünk között.

Minden kezdet nehéz (Tudom, közhely, de talán ez még belefér). Az első évtizedekben az iskola mindent megtett, hogy megmaradhasson. Mint ahogyan az első egy-két évben mi is. Mindennapos harc és küzdelem a létért. Feladni, vagy kitartani, beilleszkedni, vagy elmenekülni, hiszen tudjuk: megszoksz, vagy megszöksz. Erről szólt a 7-8. osztály. Úgy tűnik, mi sem a könnyebbik utat választottuk.

Aztán a konszolidáció évei, mikor már mindenki elfogadta az iskola létezését. Hatalmas építkezések folytak a 70-es 80-as években. Azért nem tagadhatjuk le, hogy mi is gyarapodtunk a 9-es, 10-es tanév környékén. Ha másképp nem is, testiekben biztosan, hála Jocónak, és a konyhás nénik áldott kezeinek (mert ők egyetlen ballagási beszédből sem hiányozhatnak). És hogy a létszámnövekedés is meglegyen, megjöttek a c-sek, nem is kevesen. Hogy mennyien lettünk, mindenki láthatja, hogy mennyit ettünk, a Viki tavalyi búcsúztatójából már megtudhattuk, hogy szellemiekben mennyit fejlődtünk, az pedig a jövő héten kiderül.

A 90-es évek sem voltak akadálymentesek, de hellyel-közzel stabilizálódott az iskola helyzete. Mint ahogyan mi is megszoktuk a 11.-es év borzadalmait:

A napi hét órát, amit nagyon kevés éjszakai alvással több féle módon lehet túlélni: hogy alszunk órán, (amit nem szabad, és rendes ferences diák soha nem is tesz), vagy… hát leginkább sehogy.

És a heti kétszer 2 óra faktot. Itt és most figyelmeztetek minden diákot és persze minden kedves szülőt is, hogy a fakultáció-választás nagyon komoly dolog. Nem úgy van az, hogy önkényesen átmegyek egyik faktról a másik, vagy egyszerűen leadom, azt, ami nem tetszik. Még akkor sem, ha megdönthetetlen érveim vannak szándékom igazolására. Állítom, hogy Milán atyát meg lehet győzni, csak még nem jöttünk rá, hogy hogyan. Ehhez sok sikert kívánok az itt maradóknak.

Végül elérkeztünk az iskola történetének utolsó évtizedéhez, mely nagyobbik felének már mi is részesei voltunk. Újabb átalakítások, kisebb-nagyobb finomítások történtek az iskolán, és rajtunk is ebben a tanévben. Felnőttünk, és éretté váltunk, állítólag. Azt persze nem tagadhatom, hogy mindannyian legalább olyan szépek lettünk, mint az új iskolakapu, és tanáraink olyan remekül kiaknáztak minden bennünk rejlő lehetőséget, mint ahogyan egy minimális helyre viszonylag jól használható sportpálya építhető.

Nézzük, kitől mit tanulhattunk… a teljesség igénye nélkül:

Alkalmasint Károly atya prédikációi kvázi hatottak a lelkünkre a reggeli osztálymiséken, ha nem voltunk restek elmenni.

Gyakorlatilag, tulajdonképpen sokat megtudhattunk Szakács Áron tanár úrtól Pannonhalmáról, a gyerekes apukák sorsáról és életéről, és gyakorlatilag azért, tulajdonképpen történelemből is ragadt ránk valami, legalábbis nagyon remélem.

Rózsa tanárnőnek köszönhetően úgy vágunk neki az ilyenkor sokszor emlegetett nagybetűs életnek (amit persze kisbetűvel kell írni), hogy tudjuk, mi az a rény, toposz, pátosz, vátesz, ki volt a leghíresebb rekatolizátor és azt is, hogy a minimum 2 oldal minimum 5 oldalt jelent.

Nem volt kötelező, de ennek ellenére, vagy talán pont ezért mégis ide jártunk, az iskola szerves része és 60 éves történelmének formálói voltunk, akár akartuk, akár nem.

Hálával tartozunk első sorban a jó Istennek, de mindenki másnak is, aki valamilyen módon hozzájárult ahhoz, hogy ezt a 6 illetve 4 évet inkább több, mint kevesebb sikerrel végigcsináltuk, és itt a Ferences Gimnáziumban, most 2010-ben reményeink szerint végre leérettségizünk.

Azt gondolom, nyugodt szívvel idézhetem az egész évfolyam nevében Vörösmarty Mihály szavait:

,, …Köszönjük, élet!

Áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfimunka volt!”

Ostoróczky Nóri

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s