Alien versus predator

… avagy hittanos a nagyvilágban

Amikor én még kislány voltam, azt hittem, hogy az élet egy habostorta. Meg lányregény. Vagyluxushajókázás. A keresztény vallás meg amolyan automataféleség: bedobom jócselekedeteim és imádságaim aprópénzét, aztán rágógumi vagy micimacis kulcstartó helyett boldog életet, nyugodt éveket és persze bónuszként talán még örök életet is kapok cserébe. (Rendben: kicsit leegyszerűsítettem most a dolgot, de a lényeg voltaképpen ez.) Aztán kiderült, hogy minden másképp van. A keresztény vallás nem automata, a Mindenható pedig nem keverendő össze a Mikulással, aki a jókat csokoládéval és mindenféle jóval jutalmazza, a rosszakat pedig elfenekeli. Ó, nem! Az élet határozottan nem habostorta, lányregény helyett sokszor inkább rémregénynek tűnik, és a luxushajókázásról is le kell mondanunk. Végtére az apostolokat is emberhalászokként ismerjük, nem pedig jachttulajdonosokként…

Hogy miért voltam ennyire naiv? Mert sokan hiszékennyé válunk, ahelyett, hogy hívők lennénk. Pedig ha figyelmesebben olvastuk volna a Bibliát, felkaphattuk volna a fejünket: példát kellene venni a világ fiairól, hogy a kígyók és rókák ravaszságáról ne is beszéljünk. Mert e nélkül nem megy a „világ világossága” project. E nélkül nem sikerül a „föld sójává” válni. E nélkül olyanok leszünk, mint hajdan a Zsebtévé műsorában Hiszékeny úr, akit állandó jelleggel lóvá tett egy Hakapeszi Maki nevű majom… E nélkül nem tudunk hatékonyan dolgozni a „mennyország köztünk van” – tervezeten. Ha nem értjük azt a világot, melyhez szólnunk kellene, körülbelül annyi esélyünk van a selejtezőben maradásra, mintha bekötött szemmel, bankkártya nélkül akarnánk eljutni Szentendréről Timbuktuba. Mission impossible…

Leszögezhetjük tehát: a naivitás veszedelmes dolog. Miért van az, hogy keresztény körökben valamiféle félreértés övezi a témát? Egyáltalán: mit jelent a naivitás fogalma? A svájci tóvidék térképével a kezünkben nekivágni Szibériának. Ostobaságnak tűnik, igaz? Pedig több mint ostobaság: hazugság. Igen: egyszerű hazugság. Az élet problémáit nem lehet megoldani úgy, ha finnyásan elfordítjuk róluk a szemünket. A világ mocskát nem lehet eltakarítani úgy, hogy tudomást sem veszünk róla, vagy fintorgunk csupán a bűz miatt, és értetlenül nézünk: miért pisilnek egyesek az aluljáró tövébe?! Attól még oda fognak pisilni… Ó, igen: a keresztények hajlamosak boci szemekkel bámulni, ha a világ fiainak viselt dolgaival szembe találkoznak… csak hát ez nem lendíti előre a mennyország-projectet.

Bizony, gyakran olyanok vagyunk, mintha marslakók lennénk. Mintha nem beszélnénk azt a nyelvet, melyen a többség kommunikál. Mintha állandóan azon aggódnánk: ha megtanuljuk a nyelvüket, mi magunk is korpa közé keveredünk, s megesznek a disznók… Az a benyomásom, hogy a hittanosok között felnőtt, konzervatív keresztény csemetékből sok esetben ijedt szemű marslakó válik fiatal felnőtt éveiben, s a helyzet később csak fokozódik. Kivéve, ha az alienek nem fejlesztenek ki valamiféle túlélési módszert arra, hogyan boldoguljanak – és mellesleg szebbé tegyék a Föld nevű bolygót – a predatorok között.

Minden marslakónak más a taktikája. Vannak, akik udvarias mosollyal az arcukon a pálya szélén maradnak, mert nem szeretnének belekeveredni a küzdőtéren zajló balhékba. Biztonsági játékosok: nyilván az ő bolygólyukon elfelejtették azt az evangéliumi igét, mely szerint Jézus tüzet hozott közénk a földre. Márpedig a biztonsági játékosok inkább a lábvizet kedvelik. Erről a bolygóról származik Jónás próféta, aki inkább csücsült a halbélésben, semmint a niniveiek között… Megint másik módszer az, ha a tűz jegyében harciasan csatározni kezdenek az alienek és a predatorok: ilyen marslakók közül kerültek ki a nagy inkvizítorok, s az összes mai utóduk. Ők aztán megmondják a magukét, mintha legalább is élő telefonos összeköttetésük lenne az utolsó ítéletet hirdető angyali seregek fővezérével. Ezen a bolygón kimaradt a hittanórák anyagából a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” alapelv, ehelyett a kis marslakók dupla adag agressziót kaptak reggelire. Megértem Mózest is, aki efféle marslakó volt, s ripityára törte a Tízparancsolat 1.0-ás verzióját, mikor azt látta, hogy a nyakas predatorok egy aranyborjú körül táncikálnak… Aztán olyasféle bolygó is akad, ahol az alienek megpróbálnak beilleszkedni a predátor-populációba. Az eredmény: katasztrófa. A báránybőrbe bújt farkasoknál csak a farkasbőrbe bújt bárányok rosszabbak. Ugyanis ugyanolyanok nem lehetünk úgysem, mint a predatorok. Mások vagyunk. Nem gáz. Csak nehéz. Persze szegre lehet akasztani ideig-óráig mindazt, amit az alienség jelent: kezdve a vasárnapi miséktől a hittanfüzetekig, nem is beszélve a dogmatikus dolgok nyűgös oldaláról… csak, hát hiába. Nem bújhatunk ki a bőrünkből. Ezt a beépített extrát kaptuk az élettől. Vagyis a kegyelemtől. Ezzel kell kufárkodnunk. Igaz ugyan, hogy el is áshatjuk a talentumainkat, de azzal nem vagyunk kint a vízből. Sőt… Szóval, ha nem akarunk felesleges köröket futni, jobb, ha elfogadjuk: az, hogy keresztényekké lettünk, nem opcionális. Nem lehet megszökni az elől, amit mindez jelent. Hogyne: sokszor jó lenne Illés prófétaként depressziósan behúzódni egy zugba, és várni a boldog megsemmisülést. Aztán mégis felkerekedünk, mert menni kell, és kész. Kinek a sareptai özvegyasszonyhoz, kinek a saját kis predatorai közé. Kinek a Golgotára.

Ráadásul van egy csavar a történetben: nem elég, hogy idegenek vagyunk egy másik bolygón, de pechünkre pont úgy nézünk ki, mint az őslakos predatorok. Így mindenkire a meglepetés erejével hat, ha kiderül: egyházi iskolába jár(t)unk. „Te apáca akartál lenni?!” (Nem, de ha akartam volna, annyira istentelen cselekedet lett volna?!) „Jézusom, akkor minden nap imádkoztatok?!” (Igen, és annyira hozzászoktam ehhez a „kínzási módozathoz”, hogy mind a mai napig önállóan gyakorlom a dolgot…) „És a papok nagyon durvák voltak?” (Igen: sosem engedték, hogy kivigyük a buktát az ebédlőből. A szadisták!) Végül a kedvencem: „Ahhoz képest tök jófej vagy!” (Kösz! Te is jófej vagy ahhoz képest, hogy tök tahó vagy…) Mit tehet ilyenkor egy alien? Vagy idétlenül vigyorog, vagy lázas térítésbe kezd, esetleg kétszer annyit iszik, mint a többiek, hogy bebizonyítsa: azért a keresztények is jófejek – ahhoz képest… Csakhogy van itt egy kis bökkenő: Jézus nem jófejkedni küldött minket. És nem is azért, hogy véresszájú misszionáriusként megutáltassuk a vallást. Nem azért küldött, hogy mulyán vigyorogjunk a kispadon. És nem, nem azért küldött, hogy ki se dugjuk az orrunkat a mi kis biztonságos plébániánk falai mögül.

Hát akkor miért küldött? Mitévők legyünk, ha kiderül: az élet sokkal zavarosabb, mint ahogyan azt a hittankönyveink prognosztizálták, s hogy számtalanszor kutyaszorítóba kerül az értékítéletünk, ráadásul rájövünk: a legnagyobb pofonokat nem is a predatorok osztják ki nekünk, hanem a honfitársaink. Az alienek… Sokan éppen azért csalódnak, s fordulnak el az egyháztól, mert nem tudják feldolgozni a traumatikus élményt: az alienek ugyanolyan brutálisak bírnak lenni, mint a pogányoknak titulált predatorok. Sőt: tőlük ez még jobban fáj. Pontosabban: tőlünk… mert ne szépítsük a dolgokat, ebben az össznépi pofonosztásban mindnyájan benne vagyunk. Hiszen bűnös emberek vagyunk, s hiába igyekszünk a keskenyebb úton botladozni, a végén egy disznóvályú mellett kötünk ki rendszerint, akárcsak tékozló sorstársunk. Akkor most mi van? Eleve vesztes meccsbe szálltunk be?

Majdnem. Még jó, hogy működik a kegyelem. Meg hogy Jézus meghalt értünk a kereszten. Sőt, ezer szerencsénk, hogy fel is támadt, lemeccselve helyettünk az eleve vesztesnek tűnő métát… Mert ilyen Istenünk van nekünk. Nem hagyja, hogy veszítsen a csapata. És hogy ki a csapata? Mindannyian. Hittanosok és a világ fiai egyaránt. Ránk, hittanos marslakókra, a Legfőbb Edző bizalmi feladatokat rótt: mi ügyelünk a csapatösszetartásra, s fokozottan kell figyelnünk a lépéseinkre, nehogy szabálytalanságért kiállítsanak. (Azért gyakorta mi is orra bukunk.) Aztán ami a legfontosabb: hogy merjünk hinni a győzelemben, és ne lazsáljunk a pályán. S ha strébernek tűnünk? Akkor vegyünk vissza a dölyfösségből s figyeljük: mivel tudjuk összekovácsolni a csapatot, na meg mosolyt csalni a csüggedt pályatársak arcára. Függetlenül attól, hogy néha úgy néznek ránk, mint a marslakókra…

Vukovári Panna

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s