Ballagás

Balázs Ákos, 12.a osztályos tanuló az évfolyam nevében búcsúzott az iskolától:

Tisztelt Tanáraink, kedves Szülők és Vendégek, kedves ballagó diáktársaim!

Sokat gondolkodtam, mit is mondhatnék az utolsó szó jogán, mielőtt menthetetlenül véget érnek a gimnáziumi éveink. Először egy ismeretlen szerző régi megállapítása jutott eszembe: a piaristáknál a diákok nagyon sok tudást kaptak, a bencéseknél rendkívül műveltek lettek, a ferenceseknél pedig jól érezték magukat… Persze ez a három előny nem feltétlenül zárja ki egymást. De van abban igazság, hogy ez az öröm, amit az elmúlt hat ill. négy év egészére visszagondolva érezhetünk, valahogyan összetartozik a ferences lelkiséggel. Szent Ferenc nem alapított iskolákat, de ha alapított volna, akkor szerintem fontosnak tartotta volna, hogy ott jól érezzék magukat a diákok. És nekünk jó volt itt lennünk.
Hogy miért? A választ keresve azon is elgondolkodtam, hogy mennyit változtunk “útközben”.
Ki gondolta volna hetedikben, a kötelező tanhéven ülve, hogy néhány év múlva magától is ugyanazzal a hévvel jár majd iskolába a fél évfolyam, miközben egymásnak magyarázzuk az aznapi tanulnivalót? És ki gondolta volna, amikor olyan halálos biztonsággal jelentettük ki egyik-másik tárgyról, hogy “ezt nem tanulom, mert nem lesz rá szükség az életben”, hogy néhány év múlva tátott szájjal hallgatjuk pl. Lukács tanár úr óráit – pedig nem is leszünk mindnyájan biológusok, csak egyszerűen csodálatos volt látni, hogyan működik az élet…
Ha úgy tekintenénk vissza az elmúlt évekre, mint egy küzdelemre, akkor ezek alapján azt mondhatnánk, hogy “hát igen, úgy tűnik, hogy az iskola győzött”. De ha nem ragaszkodunk ehhez a sztereotípiához, akkor azt mondhatjuk, hogy “hát igen, alighanem felnőttünk”. És együtt nőttünk fel, miközben együtt voltunk munkában és játékban, örömben és bánatban, együtt az ebédlő és együtt az oltár asztala körül. És közben együtt láttunk annyi felejthetetlen helyet: Krakkó sosem látott szépségeitől Montenegróig, Assisitől Csíksomlyóig, a tenger szintjétől a hófödte hegycsúcsokig… Sőt, mint a szeretetszolgálatos program első résztvevői, vagy mint a MEP sokszoros győzteseinek évfolyama azt is elmondhatjuk, hogy nemcsak az iskola hagyott nyomot a mi életünkben, de talán mi is az iskola történetében.

Számomra nagyon emlékezetes egy keleti bölcsesség, amit Károly atya egyik prédikációjában hallottunk: “Ha jót akarsz tenni egy éhezővel, fogjál neki halat, és egy napig nem éhezik. De ha jobban szereted őt, akkor tanítsd meg halászni.” Ma köszönetet mondunk azért is, hogy igazi tanáregyéniségek diákjai lehettünk, akik ezzel a szeretettel fordultak hozzánk. Biztos, hogy amit útravalóként kaptunk, az nem csak az érettségin lesz hasznavehető, hanem sokkal tovább. (A latinosoknak pl. nem okozhat meglepetést egy sikertelen állásinterjú sem, hiszen ott se mondanak egyebet, mint Szilárd tanár úr: “Köszönjük, ne telefonáljon, majd levélben értesítjük”… Az angolórákon is tanultunk “pár nyeszlett szót” és egy-két “nyúlfarknyi bekezdést”, ami elégnek bizonyult a nyelvvizsgához, de több ennél, hogy egy nyelv beszélőinek nemcsak a szavait, hanem a gondolkodásmódját, világlátását is értjük.)
Tehát nem úgy neveltek minket, hogy örökké a nagybetűs Életről lett volna szó, hanem úgy, hogy már itt is éltünk. És most, amikor kilépünk innen, rajtunk múlik, hogy mit őrzünk meg ennek az életnek az értékrendjéből. Többé nem őrködik felettünk Milán atya erősen szuggesztív tekintete, nem nézik, hogy idejében érkezünk-e a misére, ahogyan az sem lesz magától értetődő, hogy lelkigyakorlatra megyünk az ünnepek előtt, hogy pár lépésre itt a kápolna, és így tovább.
Most ahányan vagyunk, annyifelé készülünk – de igazából csak két út van: egy széles és egy keskeny. Tudjuk, hogy hová vezetnek. Nagy kihívás, hogy a keskenyebbiken induljunk el! De ha kitartunk ezen, akkor hiteles lesz az életünk, akkor – éppen úgy, mint egy zarándokúton, biciklitúrán vagy hegymászás közben – talán épp a mi lendületünk segíthet azokon, akik holtpontra jutnak körülöttünk.
Valahogy így, ilyen gondolatokkal búcsúzunk és indulunk útnak, akik itt vagyunk 67-en, “megfogyva bár, de törve nem”, hálás szívvel azért, hogy ferences diákok lehettünk. A jövőre pedig ma sem kérünk mást, mint amit legalább ezerszer kértünk a tanítás előtti imában: hogy mindig és mindenütt, “egész életünkben alkalmasak legyünk az igazság szolgálatára, és így kiérdemeljük az örök élet jutalmát”.

Illyés Gyula: Batrók című versét Paczolay Gábor, 12.b osztályos tanulótól hallottuk.

Kányády Sándor: Harmat a csillagon című versét Gál Tamás, 11.a osztályos tanuló mondta el.

Lukovits Milán igazgató atya ballagási beszéde:

Tisztelt Szülők, kedves Jelenlévők! Kedves ballagó diákjaink!

Az egészséges és a sérült emberek együtt élő közössége, a Bárka alapítójának, Jean Vanier-nek egy gondolata került a figyelmem középpontjába nemrégiben arról, hogy hogyan is valósul meg az egyén belépése, integrációja egy közösségben. Három szakaszt különböztethetünk meg: az idill, a depresszió (kiábrándultság, csalódás) és a szövetség fázisát. Ha össze szeretném foglalni az itt töltött négy illetve hat éveteket, és szeretnénk kitekinteni a jövőre, akkor vizsgáljuk meg ezt a három fázist!
Amikor fölvételiztetek az iskolába, és utána az első heteket töltöttétek itt, legtöbbetek számára szinte minden idillikus lehetett: csak a jót láttátok, érdekes emberek, nagyszerű tanárok vettek körül. Aztán jön a csalódás ideje: a fáradság, a kudarcok, a konfliktusok hatására minden sötétté válik, az ember csak a hibákat látja, minden bosszantja. Vannak, akik ekkor elhagyták az iskolát, és lehetnek olyanok, akik még most is ebben a fázisban vannak. De akinek sikerült ezen túljutnia, az a realitások talaján állva belépett a szövetség állapotába. A tanárok, az osztálytársak se nem angyalok, se nem ördögök, hanem emberek; mindegyikük jónak és rossznak, sötétségnek és fénynek a keveréke; de ugyanakkor mindegyikük növekedésben van, és reménységben él. A közösséget már nem idealizáljuk, de nem is temetjük, hanem együtt haladunk vele és benne. Elfogadjuk a személyeket és a közösséget olyannak, amilyen, bízva abban, hogy mindnyájan együtt növekedhetünk.
Ezt a három fázist járjátok végig életetek meghatározó közösségeivel kapcsolatban. A családban, amibe beleszülettetek, a legtöbben idilli éveket tölthettetek. Sokan már nem itt tartotok; adottságaitokat, neveltetéseteket, a család működését sokszor élitek meg korlátként, amitől szabadulni szeretnétek. Felnőtté válásotok akkor válik majd teljessé, ha a benneteket felnevelő családdal kapcsolatban is eljuttok a szövetség fázisába, vagyis arra a felismerésre, hogy erényei és hiányosságai együtt szolgálják a növekedéseteket.

Szintén meghatározó, bár tágabb értelemben vett közösség a társadalom. Lehetőségeivel, a szabadság ígéretével örvendeztet meg titeket a következő években. Hány hibát kerülhettek el, ha előre felkészültök arra, hogy itt is el kell jönnie a csalódás időszakának, és csak ezen túljutva váltok a társadalom hasznos polgárává.
Meghatározó közösség lehet életünkben az Egyház. Ki előbb, ki később, de mindenki átéli a csalódást: az Egyház nem attól szent, hogy a tagjai azok lennének. Nagyon sok fiatal nem jut el a kiábrándultságon túl oda, hogy szövetséget kössön az Egyházzal, hogy együtt haladjunk ne csak földi boldogulásunk, hanem az örök életünk felé.
Idill, csalódás, szövetség. Milyen érdekes ennek a háromnak a sorrendje! Milyen jó, hogy nem a csalódás áll a végén! Kérdezhetnénk, hogy miért van három szakasz, miért nem elég kettő? Nem lehet-e kihagyni a csalódást? Az ember mindig táplál illúziókat, ezért szükségszerű a csalódás, de ez nem baj, ha mindig tudjuk, hogy nem ez a végállomás! Ne keressetek tökéletes családot, házastársat, közösséget! Hiszen mi magunk sem vagyunk tökéletesek, így ha be is lépnénk egy tökéletes közösségbe, máris nem lenne tökéletes. Inkább lássátok meg annak nagyszerű lehetőségét, hogy jobbá, otthonosabbá tehetitek azt a helyet, ahová kerültök! Ahogy a már említett Jean Vanier írja: “Az ember azért lép be egy közösségbe, hogy boldog legyen. Azért marad benne, hogy másokat tegyen boldoggá!”
És életünk legfontosabb közösségei közül itt szeretném megemlíteni azt a családot, amelyet majd nektek kell megalapítanotok. Itt a gimnáziumban sok tapasztalatot szerezhettetek az emberről, mint alapvetően közösségi lényről, és megtanulhattátok az integráció nagyon fontos leckéjét: az idill, a csalódás és a szövetség sorrendjét. A kortársaitok többsége tudja, hogy a szép kezdetet a kiábrándulás követi, de azt hiszi, ez a végállomás, és ezért vagy nem mer házasságot kötni, vagy a nehézségek szétzilálják a családját.
Isten, aki újra és újra szövetséget kötött az emberrel, óvjon titeket, amikor az illúziók elvakítanak, hogy megmenekülhessetek azoktól a hibáktól, amelyek egész életetekre kihatással lehetnek; bátorítson titeket a kiábrándulás és a csalódás idején, hogy el ne felejtsétek: van következő szakasz, a meggyökerezésé, amikor is másokkal együtt növekedve válhattok teljes emberré. Isten vezéreljen utatokon!

Szikra Ferenc atyáról elnevezett díjat az idén az ő húga, Szikra Mária adta át Balázs Ákosnak

ballagók tarisznyáit nálunk mindig a 10. évfolyamos lányok hímezik. Az idén kalocsai hímzéssel készültek
.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s