Magyarok Montanában

Jelentés az új világból

Kelet-Montana valaha a Vadnyugat tekintélyes része volt.

Napjainkra már sokat szelidült a vidék, s vad híre is csaknem elült, egészen addig míg Gyuri öcsém oda nem költözött.  Azóta újra “Vadnyugat”-ként emlegetjük. A Billings-i fogorvosok nem gondolták milyen veszedelmet szabadítanak az államra, mikor hívták, hogy fogászati laboratóriumot nyisson náluk. Most persze már késö. Megvetette ott botondi lábait, s nincs elég ember Montanában, hogy megszabaduljanak töle.  Elvégre alig 800,000-en élnek e hatalmas államban.  Az öcsém meg az Alföldröl való, s szereti, hogy mikor körülnéz, a szép természetet messzire be tudja tekinteni.  Zajos emberi tömegek neki ne zavarják a kép harmóniáját.  Montana passzolt hozzá.  Hát maradt.

Big Sky Country – a tág egek országa.

Gyuriék már ott laknak csaknem húsz éve, s ha Montana “visszaeséséért” ôt hibáztatom, megjegyzi, elszomorítja mennyire félreértem a helyzetet. A nyugati világ fizikai és szellemi minöségének hanyatlása éppen akkor következik be drámai gyorsasággal amikor én átlépem a határt. Ö persze nem kürtöli világgá a személyemben megnyilvánuló családi defektusokat, de ezt mások is érzik. Barátai már javasolták neki, hogy csak Ágnes feleségem hívja meg.  Meg is tette volna, ha nem féltené, hogy a hosszú uton egyedül Ágnesnek valami baja eshet. Örülhetek, hogy valamire mégis hasznos vagyok. Gyurival, persze, így “öljük” egymást már évtizedek óta. Igy hát meghívott engem is magyarországi látogatónkkal és Ágnessel együtt montanai hegyeket látni, folyómenti tanyát nézni, s húsvéti vadas özgerincet enni.

Biz’ Montana messze van. Távolra esik még Minnesotától is, melyet már Közép-Nyugatnak tartanak, s “csak” a második állam Montánától keletre.

A hajnali fény elsô hasadásával indultunk, hogy egy nap alatt lefuthassuk az utat. Valaha kocsival, vagy lóháton, az ilyen út nagy vállalkozás volt és három-négy hónapig tartott. Ma tizennégy óra vezetés Minneapolistól Billings-ig, négysávos autóúton, azaz a super highway-n, ha mindvégig a megengedett sebesség felsö határát feszegeti ember és kocsi.

Észak Dakotán keresztül rövidebb az út, hát arrafelé mentünk. A minnesotai Collegeville mellett már a hajnali derengésböl emelkedett a fák fölé a bencés katedrális haranglábjának merész sziluettje.  Breuer Marcell, Pécsröl származó építész tervezte. Mindíg nagy lelkesedéssel, s enyhe büntudattal mutatom látogatóinknak a nagyszerü épületcsoportot.  Ugyanis én csak Amerikában hallottam elöször a 20. század modern építészetének e robosztus alakjáról.  Otthon, az ötvenes években nem beszéltek az ilyen “dekadens, polgári, (s Uram bocsá!) nyugati” építészröl, mégha magyar volt is, aki saját erejéböl és tehetségéböl lett világhírüvé.

Ahogy lassan világosodott, a kocsiülés kényelméböl figyelhettük hogyan köszönt a még télies pirkadás a nyugat-minnesotai dombok közt szundító farmokra.  Késöbb megcsodáltuk a száradt fütöl sárgálló préri szinét, mely fölött még meztelen idomaikat nyújtóztatták a fák.

Minnesotában türelemmel kell várni a tavaszra.

Észak Dakotában hosszú órákon át az autóút kifutóival mértük le mennyit haladtunk elöre. Agnes volt a navigator és a térképen pontosan egyeztette a kifutókat a lefutott mérföldekkel. A lankás, csupasz préri helyi jelentöségü változásai mellett érzéketlenül rohant el az autó.  Itt a dombhátakon meghajtotta a füvet és simára fújta az örökös szél, s elöle horpadásokba bújtak a bokrok és a fák.  A fátlan földeken csak olajkutak hajlongó masinái tünnek fel.  Néhol több volt a bólogató olajkút mint a szélfútta ház.  A városok is ott ülnek a szabadon futkározó szélben, leginkább völgyekbe húzódva.  Aztán kopár, zöldes dombok következnek, meg önállóságukba makacsodott farmereket rejtö, a semmi szélére épített tanyák. Az állam nyugati részén jelentkeznek a butte-(azaz bjút)-ok, amelyek éppoly kopár dombok mint a többiek, de alakjukra nézve csonkára rövidített kúpok.  Ide még felhúzódtak Dél Dakotából a Badland-ek északi nyúlványai is. A dombok szines, vizszintes rétegekkel mutatják a történelem elötti idök változásait. A fedöréteget rég lehordta róluk a szél meg a víz.  Ha szerencsés az utazó, láthat a védett területeken, dombok között elszórtan legelészö bölényt.

A montánai oldalon a száradt folyók simára mosott, homokos medrét hirtelen váltják a partok meredekre repedt homoksziklái.  Az út mentén a sziklák ki-kidugják változatos alakjukat a dombok földjeiböl.  Gyuri szerint, sok helyen Billings-töl keletre, ha megrúgja az ember a földet, szénbe üti lábát. Ha idönk lenne, érdemes lenne megállni, hogy a természet érdekességeit illöképp megcsodáljuk. Szép kietlenség. Kell is, hogy utazás közben csodálhassa az ember a vidék változásait, ez elröppenti az idöt. Igy is csak késö estére gurul be a szuper autóútról az esti fényekben csillogó belvárosba.

Hosszú ideje nem láttuk egymást, s nagy örömmel és várakozással érkeztünk. Tudtuk, régi, megbízható tapasztalatból, hogy elmerevedett tagjaink rokoni ölelésektöl való fellazítása után, ízes magyar vacsorát eszünk, s Denverböl szállított magyar bort iszunk.  Mert olyan még nem történt, hogy ne így lett volna.  Bátran lehet állítani, hogy Gyuri öcsém és lett származású felesége, Baiba, hétállamban a legjobb magyar föztöt készítik.

Másnap már város és vidéknézésre mentünk.  Billings, 120 ezer lakosával Montana legnagyobb városa, egy kiszélesedett katlanban terül el s keletröl nyugat felé terjed.  Ha lenéz az ember a repülötér fennsíkjáról, a környezö sárga sziklák és a Yellowstone folyó között úgy ül a város mint aranyrögökbe foglalt, hatalmas zöld smaragd.

Gyuri leginkább a hegyeket akarta megmutatni. A híres Beartooth, azaz Medveagyar hegyvonulatot, Montana egyik csodálatos, még mindíg természetes valóságában leledzö kincsét.  Tiszta idöben már Billingsböl is lehet látni a havas hegycsúcsokat, pedig országuton legalább hatvan mérföldet kell menni mig a hegyek lábához ér az ember. A hegycsúcsok teteje eléri a tizenkétezer láb (3700 m) magasságot is.

A kis teherautó olyan montánai jármü.  A természettel és emberekkel is keményen küzdö montánai ember személyes biztonsága.  Sokan még ma is beakasztják az ismétlöpuskát az ülés mögé bárhová is mennek. Másoknak szerszámhordó, kiszolgáló társa.  Mint azelött a lovak voltak.  Gyuri jármüve is tágas, volt benne ülöhely hatnak.  Míg a háromnegyed tonnás teherautó robogott velünk a hegyek felé, s a sztereó rádió Liszt meg Chopin darabjaiból játszott, addig is beszélgettünk. Billings-i magyarokról.

Kérdem, összejár-e még magyarokkal.

Nem nagyon.  Billingsben már nem sok magyar él.  Valamikor ’56 után jöttek ide jópáran, talán 30 család is lakott itt.  Lassan elköltöztek, ahogy a munkaalkalmak többet igértek a nyugati part nagy városaiban. Mások meg kiestek a sorból. Kucsera bútorüzlet is volt itt, meg egy Jakab Elemér képszalon.  Egyszer e Kucserának idelátogató rokonai magyar paprika magokat hoztak Gyuriéknak. Padányi Gulyás Jenö, építész és volt magyar képviselö, Papp Béla volt vezérkari ezredes, Istvánffy Dénes és felesége Klára, Reich Sándor és Vilma, Siebert hentes és családja Laurelban, Vitéz László üzletvezetö voltak az ismertebb nevek.

Padányi Gulyás Jenö, építész és kemény tenniszjátékos, 82 lehetett mikor meghalt, a nyolcvanas évek közepén.  De addig, nemcsak tervezett, hanem részt vett a város fejlödésében is mint helyi építész.  A város meg is becsülte.  Még én is találkoztam vele.  Kellemes, sportos, finommodorú úriembernek ismertem meg amikor elöször látogattam ide 1976-ban.  Gyuri lett akkor az öregúr rendszeres tenniszpartnere.  Már nem tudta kezelni Gyuri rettenetes erejü szerváit, (nem nagyon tudtuk mi sem, s a hálót hívtuk segítségnek) de meg nem engedte volna, hogy Gyuri felengedjen a játék iramából.  Szerette reálisan látni az eröviszonyokat.  Egy másik alkalommal, tennisz után meghívott bennünket a házába egy frissítö italra.  Akkor csendben, – még fiatalabb építész voltam – csodálkoztam, hogy bár kellemes, de hagyományos amerikai faháza volt. Házakat ugyan tervezett másoknak, de ambíciói a várostervezés felé vezették.  A Svájcba menekült fitestvérével tartotta a kapcsolatot, és bár billingsi lett, soha nem vesztette el érdeklödését a magyar ügyek iránt.  Sajnáltam, hogy csak kétszer találkoztam vele az életben, s akkor is rövid idöre.  Olyan emberek közé tartozott, akikkel az együttlét gazdagítja az ember életét.

Istvánffy Dénes otthon jogász volt, itt, az új hazában lett ingatlan tanácsos.  Elismert fotómüvész, az USA-ban is, Európában is kiállították képeit. Késôbb hallottam, tagja lett a Magyar-Amerikai Koalíciónak.  Úgy tünt, feleségével, Klárával, nem olyan régen még a fiatalabb generációhoz tartoztak, s mostanában mentek nyugalomba.

Papp Béla Brazíliából (Sao Paolo) jött fel az USA-ba, hogy az ’56-os felkelés leverése után idemenekült fiával összekerülhessen.  De a találkozás nagy öröme megkeseredett.  A fia megnösült, tanítónöt vett feleségül. Az öregebb Papp nem jött ki a menyével, s a fiú teljesen az asszony oldalára állt.  Elidegenültek. Még üzletet is próbált. Egy ’56-os magyarral társult. Az öreg Papp szolgáltatta az üzlet indulásához szükséges alapot a Délamerikában spórolt pénzével.  Egy szép reggel az üzletet üresen találta, s a partnernek hült helyét.  A partner kivette a pénzt a bankból és eltünt. Attól kezdve tengödött az öreg. Elhagyatott emberként halt meg. Gyuriék hívták meg karácsonyokra, húsvétokra, hogy ne töltse a családi ünnepeket egyedül.

A másik aki Gyuriékhoz vonzódott, az Jakab Elemér és felesége, Ruth. Jakab úrnak müvészeti gallériája volt Billingsben. Ruth tanította meg Baibát a jó magyar rozskenyér sütésére. Töle kapta az indítót hozzá, melyet Ruth még Magyarországról hozott. Az édesanyjától kapta még a harmincas évek végén, ’45-ben magával vitte Németországba, majd átmentette Amerikába, Montánába.  Baiba máig is vigyázza, hogy el ne apadjon az kelesztô kovász.  Öriz egy darab erjedö magyar ajándékot, pedig Ruth is elment már vagy tizenkét éve.  Hogy az öreg Jakab egyedül maradt, Gyuriékhoz járt hétvégeken, s ünnepeken. Ö jól tartja magát, járja a világot. Magyarországra utazik szüretekre, de visszajár Montanába.

*     *     *

Montanába kerültek más magyarok is, talán nem is a saját akaratukból. Amikor ’89-ben meglátogattuk Gyuriékat, Billings felé jövet megálltunk a Little Bighorn-i csatamezön.  Megnéztük a helyet délkelet Montanában, ahol az indiánok megvetették a lábukat 1876-ban, s azt mondták tovább már nem.  A fehér vezetöség Custer (ejtsd: Kasztör) generálist küldte ki a rezervációkról elszökdösött, s a még szabadon élö indiánok leverésére. Custer nem nagy kitüntetésnek vette a kezdetlegesen felszerelt, s amúgy is megvetendö ellenség megfékezését, és elég elbízva ment neki a feladatnak.  Az indiánok a szabadságuk, az otthonaik és a vadászterületeik megvédésére fogtak össze.  Ügyes manöverekkel több irányból támadtak. Végül is a fehérek serege a csatában heves küzdelem után, az utolsó emberig odaveszett. Állítólag a csata résztvevöiböl csak egy ló maradt életben.  Maga Custer hösiesen harcolt és az utolsók között halt meg.  Ma indián területen, a Crow Nation (Holló Nemzet) földjén van a temetö, a múzeum és a csata emlékoszlopa, melyet a fehérek állítottak fel az elesettek emlékére.

A volt harctéren álló múzeumban a csatából megmaradt fegyverek, egyenruhák, harci és más használati eszközök vannak kiállítva. Az emlékoszlop a legmagasabb dombon áll, ahol a végsö elkeseredett küzdelem folyt az életbenmaradásért. A környezö dombokon elszórva a sok fehérre festett sírkö, mindegyik egy-egy elesett katona utolsó küzdelmének helyét jelzi. Az elesett indiánok helyei nincsenek megjelölve.  A muzeumban, s az emlékmüre vésve az elesett katonák névsora. Ahogy Ágnes olvasgatja az obeliszkbe vésett névsort egyszerre csak odahív:

“Nézd, itt van két magyar név is.”

Szegény kis magyarok. Hát ide kellett nekik jönni, hogy mások érdekeiért haljanak meg. S ha nem is hittek az indiánok pusztításában, azt a csata hevében nem lehetett megmagyarázni.

*     *     *

Emelkedett az út, már a hegyek lábdombjaira kapaszkodtunk.  A kocsi nagy motorja meg sem érezte az emelkedöket.  Gyuri biztosan, jól vezetett, s míg beszélgettünk is figyelte az út kanyarulatait.  Zivataros idö járhatta fenn, mert ezüst és sötétszürke felhök drámai kontrasztjai tekeregtek egymás körül a hegyek oldalain.  Ahol elvékonyodtak, ott látni engedték sötét erdök, s havas csíkok változatait, vagy váratlan fordulattal az ég kék foltjait.

– Arra vannak a Red Lodge-i lefutók – mutatott Gyuri a hegyek felé. Montana egyik legismertebb sielöhelye a Red Lodge Mountain kb. 3 mérföldre esik nyugatra a hasonló nevet viselö helyiségtöl. A helyiség felé hegyi mezök szegélyezték az országutat. Rajtuk ridegen nevelt marhák legelésztek. Az ég itt nyitott volt, s a levegö friss, olyan, mint tavasszal mikor a máramarosi völgyekben a Köhát felé mentünk. Ide lehetett érezni a havas lehelletét.

Ahogy az északról a 212-es úton begurul a kocsi Red Lodge-ba, az elsö amit a látogató észrevételez, egy hatalmas, fából faragott totem oszlop. Nagy indián fej dominálja a kompozíciót.  Vajon melyik indián fönök mását faragták emlékbe az indián mesterek? Érdekes fogadtatás.  Persze, ez nincs messze a rezervációtól.  Mondtam, álljunk már meg, itt képet kellene csinálni. Odaállunk az indiánfej mellé, s a fába merevített vonásait magunkkal visszük emlékbe. Pózokba álltunk, fényképezö gépeket kattogtattunk, mikor eszembe jutott, meg kellene nézni ki faragta ezt az emlékmüvet.

Talán a müvész belevéste nevét. Nem nézett ki naiv münek, a faragás gyakorlott mester munkájára vallott. A szobrász neve valóban oda lett vésve a szobor alsó részére: “Peter Tóth”.

Az államat úgy emlékszem két kézzel igazítottam vissza a helyére.

Mindenre számítottam, csak erre nem.

Ez a magyar, meg hogyan került ide?  Mikor járt itt, s miért örökítette meg az indiánt? Vajjon ôt hogyan vetette ki a szülöföld?  S itt lakik-e még?

Bementünk a városka könyvtárába. A könyvtárosok gyakran sokat tudnak a helyiségek történetéröl.  Bob Moran, a könyvtáros szivesen beszélt a totem oszlopról. Igen, Peter Toth magyar volt, fafaragó müvész, Magyarországról jött valamikor, talán az ’56-os felkeléskor, amikor olyan nagy bajok voltak ottan. Szerette az indiánokat, s így akarta kifejezni tiszteletét Amerika öslakói iránt. Már sok ilyen totem oszlopot faragott.  Az volt az álma, hogy az Únió minden államában felállít egyet. Az utolsót a mult évben állította fel Hawaii-ban.  Rendszerint beköltözött egy helyiségbe, s ott élt, amíg a szobrot be nem fejezte. A helyet, ahová a szobrot tervezte, gondos tanulmányozás után választotta ki.  Itt is a város egyik prominens helyét választotta a totem oszlop helyének. Az út mentén amely a Yellowstone Park északkeleti bejáratához vezet. A városka megszerezte a helyet, mert ilyen ajándékot nem minden nap adnak még kedvelt téli kirándulóhelyeknek sem. Turisták fotózzák sürün, mint a város egyik nevezetességét. Mutatott egy könyvet is, melyet Peter Toth írt, az “Indian Giver” címmel, s 1980-ban adták ki Lincoln, Nebraskában. Most Wisconsin, vagy Illinois államban él, de merre, már Bob Moran sem tudta.

Magyar álmok a USA minden államában…

Red Lodge után egyre emelkedett az út.  Zöld völgyekböl, – hol friss patakok futottak az ellenkezö irányba, – felfelé, a hegyoldalba vágódott az út.  Belefaragták az emberek.  Néhol kisebb, olvadás-okozta köomlásokat került ki Gyuri. A kilátás tágult, a hallgatag, konok hegyoldalak hatalmas tereket tartottak fogva.

Az út itt már a hegy meredek oldalára kapaszkodva kúszott felfelé.  Félösen tapadt a hegyoldalra, le sem nézett a mély szakadékokba.  A hegy meredek oldalain erös sziklaormok álltak örökös vigyázzban, kimagasodtak a lágy vonalú sötétzöld ponderosa fenyök közül.  Néhol felhök lógtak be a sziklafalak közé, s ahogy a szél a szikláknak terelte öket, fényes-nedvesre törölték a mérhetöségböl kinött köveket.

Mi is átmentünk egy-két felhöcsomón, aztán le kellett álljunk, mert az út le volt zárva. Valamikor, egy nyárközépen, Gyuri átvitt bennünket a hágókon, de most nincsenek nyitva a hágók, ott még a hó uralja az ég felé vezetö földi utakat.

Kiszálltunk, fényképeztünk megint, s vacogtunk.

Józanító hideg volt a fenséges ég közelében.

A felhök egy része elenyészett, s a tér alján a tekergö út eltünt a zöldülö mezök között.  Felhök is, út is belevesztek a messzibe mint a vadnyugatra vetödött magyarok. Észrevétlen a szemüvegem alá nyúltam, s megtöröltem a szemem. E képletes felhöfoszlányokat sajnáltam, ezeket a szellemmel teli, mindent újraformáló, álmokat kergetö, de elenyészö foszlányokat.

Csendben fordultunk vissza.  Gyuri elörehajolva, óvatos gonddal vigyázta, hogy a kocsi biztos talajon haladjon lefelé. Itt nem lehet büntetlenül hibát véteni. Elmentünk Red Lodge mellett, a magyarfaragta indián totem oszlopnál most nem állt senki…

Hazafelé megnéztük Gyuriék tanyáját, itteni szóval “ranch”-ét, a Yellowstone folyó völgyében. Ide akar végleg letelepedni.  Félsziget a csillogó folyókanyarban. Jó a föld, mint otthon a Tisza volt árterületein. A nagy fákra, melyek olyanok mint a tiszainokai révnél a fák, már madárházakat rakott. Rendelt fiatal fácánokat, melyeket elengednek itt. Hatvan holdon egyenlöre lucernát vetettek. Az emberi rendszerhez nem szokott, vadul terjeszkedö bokrokat kemény munkával kitisztították, s a ranch-en keresztülfolyó patakot tóvá lassították, hogy ott vadkacsák és vadlibák biztonságban kelthessenek. Elültettek kézzel 500 fenyöcsemetét szélfogónak, meg gyümölcsfákat ember-etetönek. A ranch-en van vagy 18-20 öz, azoknak hagyott majd száz holdat, hogy itt meghúzhassák magukat.  Nem lövöldöz rájuk már mint fiatalkorában.  Pihenteti a fegyvert.

Ahogy visszaindultunk Billingsbe, az ízes magyar vacsorára gondoltam. A meleg emberi hangulatra, mely jólesik a hidegen süvöltö, felhökeverö hegyi levegö után. S gondolatban egy kicsit megöleltem Gyurit, aki itt, a messze Vadnyugaton meleg otthont teremtett.

Egy kis magyar szigetecskét, némelyeknek menhelyet.

Ami a Tisza mellett is lehetett volna.

Fülöp László (1953)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s