Ifjúsági Világtalálkozó Madrid 2011

A Keresztút

          Nekem, mint történelemtanárnak Spanyolország és Madrid a hatalmas ellentétek színtere. Egyrészt szinte inkvizítor-keménységű, szigorú katolikus ország és város, másrészt a XX. században a keresztény vértanúk megszámolhatatlan sokaságának hazája.

         A történelemórákon megtanítom, hogy Hispániából kiűzték a mórokat és a zsidókat, a meghódított Új Világot keresztény hitre térítették és kitartóan védelmezték a Rómához való hűséget. De a XX. század történelmének igazságához az is hozzátartozik, hogy elmondom: a 30-as évek polgárháborúja idején tízezrével végezték ki – a legkegyetlenebb módszerekkel – a szerzeteseket, a papokat és a megkeresztelteket. Döbbenetes, hogy Spanyolország Nyugat-Európa legnagyobb keresztényüldöző államává lett.

         Ebbe az országba és ebbe a világvárosba, a vértanúk vérével megszentelt térségbe egy hétig, másfél millió keresztény fiatal zarándokolt el.

         Magam már nem tartom olyan fiatalnak, hogy egy „világifjúsági” találkozóra elmenjek. Sokan vannak a ferences rendben, akik fiatalos lendülettel jelen lehettek volna a találkozó lelkesítő napjaiban. Mégis, utólag örülök, hogy egy zarándokcsoport kísérője lehettem. Újra igazolódni láttam mindazt, amit a történelemórákon tanítok: Isten nem csak közvetlenül a mai nap látogathat el hozzánk – természetesen ez is megtörténhet-, hanem Isten látogatását a századok nagyságában is meg kell látnunk.

         Beszédes már maga a helyszín, amely Isten látogatásának a helyszíne: Madrid. 80 éve, 1931-ben mondatták le a keresztény spanyol királyt, XIII. Alfonzot. Primo de Rivera ugyan köztársaságot hirdetett meg, de az évszázadok során felgyülemlett feszültség, a polgári demokrácia „népfrontos” szólamai a polgárháború kiváltását eredményezték.

         Mivel Spanyolország a XIX. századi polgári forradalmat nem élte meg – talán Napóleon kegyetlenségeinek köszönhetően – nem alakult ki a világméretekben hatalmas polgári berendezkedésű állam. Az európai „fejlődésben” alulmaradt.

         A baloldal küzdött a hatalom átvételéért, baloldali szlogenekkel és szólamokkal sikert is értek el: győzött a népfront 1936-ben. Korábban már Szovjetunióban győzött és Magyarországon is majdnem. Így sok más országbeli kommunista is harcolt a spanyol polgárháborúban, a kommunista érdekek érvényesítéséért.

         A legnagyobb ellenség a katolikus egyház volt, mert a több évszázados értékeket védte. Ezért az egyházat meg kellett semmisíteni. Ezért ölték tízezrével a papokat és a szerzeteseket. (Közülük II. János Pál sok százat a boldogok sorába iktatott.)

         Madrid, a főváros ennek a hatalmas öldöklésnek volt a színtere.

         1931-2011: 80 év elteltével Madrid megkapta azt a kitüntetést, hogy megszervezhette a világifjúsági találkozót. Így Madrid utcáit a közös keresztúton keresztények ezrei árasztották el. Másfél vagy kétmillió keresztény ember imádkozott az egykori kegyetlenségek színterén. Vitték a hatalmas KERESZTFÁT, a szenvedés és a vértanúság fáját.

         Madrid megélhette a csodát. Szinte egy emberöltő alatt – 80 év alatt – élte át azt, amelyet csak Isten jelenlétével lehet megmagyarázni. Isten az IDŐBEN mutatja meg magát, ezer vagy kétezer évben vagy akár századon belül.

         Számomra ezen a pénteki, madridi keresztúton úgy volt jelen Isten, ahogyan a történelemben jelen van. Pilinszky írja: Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét…A vértanúk vérétől áztatott földben, Madridban imádkozott az egész világ. Ez a város Istentől kegyelmet kapott. Azt a kegyelmet, amelyet csak a hit erejében élhetünk meg.

         Fenséges volt az a keresztút. A 12. állomást ágyúszó ritmikus üteme tette ünnepélyessé. Az ágyúk robbanása a megváltó kereszthalál kegyetlenségét, a minden szenvedésben megismétlődő fájdalmat, de a megváltás világot megrázó és megváltoztató tényét is emlékezetbe idézte, szívbe véste – kitörölhetetlenül.

         Madrid, amely gyűlölte a Megváltást 80 évvel ezelőtt, most szívszorítóan megélte azt.

         Ezt a hatalmas CSODÁT kapta meg ez a város Istentől. A térben és az időben így igazolódik Isten valóságos jelenléte, amelyet nekünk, embereknek adott.

Az Isten által teremtett arc

Az ember hivatása, hogy élete során azt a szép arcot keresse, védje, őrizze, amelyet Isten teremtett számára.

Az egyik érettségiző osztályomnak a ballagási tarisznyájába ezt az írást tettem: „Vigyázz az arcodra!” A gyerekek talán később értik meg az üzenetet: a felnőtt ember arcán évek alatt megjelenik saját élete. Ha az arcra vigyázunk, az életünkre vigyázunk. Arcunk életünk tükre.

Madridban több napon át megadatott, hogy nézhettem a világ legkülönbözőbb országaiból érkező fiatalok arcát. Órákig álltam a nagy rendezvények után, amelyek a Fő téren, a Sibelis téren és sugárútjain voltak. Mindig találtam a sugárút közepén egy-egy padkát, ahonnan néztem az elvonuló tömeget. Órákon keresztül csak fürkésztem, bámultam az emberek arcát.

Ezek az arcok SZÉPEK és TISZTÁK voltak. Már hozzászoktam a budapesti Nyugati-tér fiatal arcaihoz, amelyek legtöbbször a kiábrándultságot, életuntságot sugallnak. A diákjaim ismerik a mondataimat az emberi arcokról. Többen csak az érettségi évében értik meg, miért beszélek annyit az arcokról, mi a szép emberi arc titka. A budapesti Nagykörút éjszakai arcai, a metró államosokban tanyázó fiatalok elgyötört arcai nem a szép fiatal arcok tisztaságát mutatják. A hétvégék éjszaki viharaiban elvesztik magyar fiataljaink szép arcukat: gondozatlan és kiélt arcok tömegét látjuk magunk körül. Madrid nem ezt a látványt mutatta. Az is igaz, hogy nem Madrid ifjúságát láttam, hanem a madridi világtalálkozó részvevőit.

A világifjúsági találkozó arcai nem tükröztek a tetováltságban láthatóvá vált,   összezavart világképet, a fiatalok nem mutattak ápolatlan hajdivatot, nem mutattak züllött tekintetet.

Többször eszembe jutott az a biblia jelenet, amikor Ábrahám és Isten vitatkozik Szodoma miatt. „Ha ötven igazat találok, megkímélem a várost.” A nagyvilág itt most fölmutatott ötven igazat. „Hála Istennek vagy sajnos: nem lesz világvége.” Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem.

Ezen a találkozón a fehér, a fekete, a sárga vagy a kreol arc egyaránt szép volt. Belülről ragyogott, rá volt írva „orcájának világossága…” Ezek a világ számos részeiről érkező fiatalok azt az arcot őrizték meg, amelyet Isten teremtett az embernek.

A találkozó során az étkezési jegyekkel a legkülönbözőbb madridi éttermeket meglátogathattuk. Számomra öröm volt látni az ebédek és vacsorák alatt az éttermek kivetítőin, hogy a média mennyire követi a világtalálkozó legkülönbözőbb eseményeit.

De a MÉDIA a világ számára azt is megmutatta, hogy az emberi arc, amely Isten jelenlétében akar élni, milyen szép. Egy alkalommal lehetett csak látni a helyi híradásokban, hogy száz vagy kétszáz spanyol fiatal tüntetett a Szentatya ellen. De ezek az arcok mások voltak: durvák és eltorzultak. A gonosz által megbűvölt arc ok.

Budapesten, amikor haza érkeztünk, azzal vártak bennünket, hogy az itteni híradások csak arról szóltak, hogy tüntetés volt a Szentatya ellen vagy a vihar miatt abba kellett hagyni az imaórát. Szomorú, hogy a magyar média nem a lényeget mutatta be, nem a milliónyi fiatalt, az örömöt, a talákozás boldogságát. Magyarország nem láthatta azt az ARCOT, amely Isten által teremtett szép arc. A média megfosztotta a magyar nézőket ettől a fenséges, beszédes látványtól – Isten üzenetétől.

A magyar média csak az eltorzult arcot szereti láttatni. Való igaz és szomorú tény, hogy ifjúságunk egy része eltorzult arccal éli meg a „fesztiváljait”.

Nekem megadatott, hogy lássak olyan arcokat, melyek azért szépek, mert Isten arcát tükrözik. Nem a festéktől szépek, hanem a békétől, a belső ragyogástól. Ezeknek az arcoknak az imádság és a tisztaság a kozmetikája…

Örüljünk annak az arcnak, amely SZÉP, mert ezt teremtette a TEREMTŐ. S ez a világtalálkozó megmutatta ezt az arcot több ezer fiatal zarándok arcában. Ez az ifjúság vigyázott az arcára, a benne eltemetett Isten-arcra…

Isten megmutatja magát

 A jó Isten megadta a XXI. század emberiségének azt a felemelő élményt, hogy kevésnek bizonyulhat egy hatalmas bazilika, egy stadion, sőt még egy főváros sugárútja is arra, hogy a Szentatya hívására Madridba érkező fiatalokat befogadja. Egy katonai reptérre volt szükség, hogy a világ különböző tájairól ide zarándokló keresztény fiatalokat egy helyre gyűjtse.

Itt, a hatalmas reptéren másfél vagy kétmillió fiatal imádkozott és virrasztott együtt Jézus Krisztus helytartójával, XVI. Benedek pápával. A különböző csoportok szombat kora délutánjától érkezhettek erre a szép „térre”, amely a közös találkozó színterévé vált.

A vonuló csoportok színes zászlói szolgáltak arra, hogy egy-egy közösség együtt maradhasson, legyen egy magasban lengedező útjelzője a tömeg útvesztőiben. A történelemórákon nagy szeretettel tanítom a címertant, az egyik legfontosabb segédtudomány alapjait, a különböző színek és szimbólumok jelentését. De csak most értettem meg, hogy a zászló mennyire gazdag tartalmú jel, nélkülözhetetlen, összetartó, irányító szimbólum. Kosztolányi szavainak igazsága is láthatóvá vált: „Csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló. Mindig beszél. Mindig lobog. Mindig lázas. Mindig önkívületben van az utca fölött, föllengő magasan, egész az égben, s hirdet valamit rajongva.”

Számomra is szinte nélkülözhetetlenné lett a magyar zászló, amely hirdette az egyazon hazába való összetartozásunkat, és a csoportunk jelképe és útjelzője lett. Itt, a téren, a végeláthatatlan emberáradatban mélyen megéltem azt az „elveszettségi” tudatot, hogyha nem látom a zászlónkat, akkor elkeveredek, beleveszek a tömeg sűrűsödő soraiba. Jó volt állandóan látnom a magyar zászlót, amely nem engedett elveszni, hanem hozzákötött a magyar zarándoktársaimhoz.

A szombat esti virrasztás a Szentatya érkezésével kezdődött. A sötétedő esti fényekben felejthetetlen élményt adott az a látvány, amelyet spanyol rendezők terveztek meg és kiviteleztek. Lenyűgözött a több száz méter hosszú, ezüst fényekben megvilágított háttér és benne az aranytól ragyogó hatalmas fa, amely alatt állt a pápai trónus.

A színeknek itt is szerepük, üzenetük volt. Az arany a keresztény középkorban Istennek, a transzcendens világnak, a megdicsőült szenteknek a színe. A hátteret, az égi és földi világot a maga részleteivel majd csak a reneszánsz idején Giotto kezdte megfesteni, és nyomában a reneszánsz és a barokk tájművészet tette impozáns elemmé.

Ebben a fényözönben, mint egy színpad fényáradatában jelent meg, ragyogott föl a színek segítségével az isteni háttér. Itt köszönthette a keresztény világ Krisztus Helytartóját.

Ezt a pazar látványt az imaóra kétharmadnyi idejében megerősítette, még több tartalommal töltötte meg a ránk törő vihart kísérő villámok mindent megvilágító, szépséges fénye. Perceken keresztül együtt lehetett látni a színeket és szimbolikus szerepüket: az ezüst és az arany, mint isteni szín, és a VILLÁM, mint az isteni jelenlét megtestesítője együtt hatott ránk. Ebben a fényáradatban megértettem az ószövetségi ember gondolatát, azt a tapasztalatot éltem át, hogy Isten sokféle módon megmutatja magát, a villámban, a menydörgésben, a szellő susogásában is.

Megéltük azt, hogy ebben az esti félhomályban Isten nekünk láthatóan megmutatta magát. De nem csak a látványban volt részünk, hanem a jelenlétben is. Megértettük, szinte hallottuk a szót:  „Te ember, aki azért jöttél ide, hogy találkozzál velem, itt vagyok.” Abban a pár perces viharban Isten velünk volt, közénk jött, s ez a jelenlét mélységesen megérintett, valósággal megrázott bennünket. Különös, hogy olyan vihar volt, amelyben senki sem ázott el, nekem még a ruhám sem lett vizes. Olyan vihar volt, amely után nem maradt tócsa, kár, tövestől kicsavart fa vagy megtépázott bokor.

Ezt a TÍZ PERCET kapta ajándékba a milliónyi keresztény ifjúság. Mert Isten ennek az imádkozó emberseregnek megmutatkozott. A tíz perces „kavalkád” után a Szentatya folytatta az imaórát a legnagyobb békében és rendben.

A zárás már az ember műve volt. A mögöttünk föltündöklő tűzijáték az embernek csupán Istent utánzó villámlásának és menydörgésének tűnt csak. Pazar, de emberi alkotás.

Ezek után a mi kis magyar ferences csapatunk újra letelepedett arra a műfűre, amely a két Szentségimádó sátor között terült el, az éjszakai virrasztás és éneklés számára. Bármelyik irányban térdeltünk, az Oltáriszentséget láttuk. Abban a milliós tömegben mi, a magyar zászló alatt vonuló magyarok kaptuk csak ezt a helyet!
Isten jelenléte békével és hálatelt szívvel töltött el bennünket.

P. Tömördi Viktor OFM

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s