Néhány szó a szavainkról…

A nyelv a gondolatátadás eszköze. A nyelv használója gondolatokat, érzéseket, híreket, ideákat, technikai, vagy tudományos információkat, stb. ad át másoknak.  E nyelv-eszköz használata megfelelő és hatékony, amikor a kommunikáló céltudatosan használja a nyelvet, azaz gondolkodásának megfelelően, a nyelv szabályainak keretein belül, a közös tapasztalat és fogalmak ismeretében, megérteti magát másokkal. A kölcsönös megértéshez nemcsak a mondatok helyzet adta logikája szükséges, hanem lényeges a nyelv kifejező készségének terjedelme is. Ha a kommunikáció akadozik, ezért gyakran a szókincsben észlelhető hiányosságok felelősek. Akár a személyesen birtokolt, akár az általánosan használt szókincsben.

A 18. században Kazinczy és barátai nyelvújítást kezdtek mert – mint a nyelv aktív művelői, – a némethez viszonyítva komoly hiányosságokat észleltek a magyar nyelvben. Észrevették, hogy a nyelvnek nem volt szava bizonyos fogalmakra, ezeket körül kellett írni; a nyelv nem vett át kifejezéseket jól, ezek nem hasonultak a nyelv magyaros használatához, stb. A magyar a 16 – 18. századokban nyelvi kultúrájában lemaradt több nyugat-európai nép mögött. A 145 éves török uralom és az azt követő Habsburg hatalom inkább az ország kizsákmányolhatóságára szentelt figyelmet, mint az ország fejlesztésére. Az embereknek a puszta létfenntartás sokszor nagyobb feladatot jelentett mint amivel meg tudtak birkózni. Települések százai, egész területek haltak ki, pusztultak el, ahelyett, hogy fejlődtek volna. Ilyen körülmények között a társadalom építésében, vagy annak technikai szintjén, átható fejlődést nem lehet várni. Mivel a társadalom fejlődése egyenes arányban hat a megfelelő nyelvi kifejezések alakulására, és a társadalom nem fejlődhetett a sok harc és elnyomás miatt, a nyelv fejlődése is csaknem megszűnt  Innen volt az elmaradás, és az idegen szavak használatának egyik oka. Még azok nyelvezete is, akik a hétköznapi eszmecserén túlmenve használták a magyar nyelvet, telve volt latin szavakkal és német kifejezésekkel.

E század második felében a szovjet-támogatott hatalom inkább az ország kihasználhatóságára szentelt figyelmet, mint a társadalom fejlesztésére, amely alakulása – a szovjet-meghatározott állomásoknál – gyakorlatilag stagnált. Ebben az időszakban a hivatalos adminisztratív nyelv zsargonja mellett több technikai – leginkább a szovjet rendszerben használatos – szó és kifejezés került használatba a köznyelvben.

A 20. század végén a nyelv ismét szembetalálja magát egy sereg idegen szóval és kifejezéssel, melyeknek nincs megfelelő magyar változata.  Újabb években rengeteg angol eredetű szó tört utat a magyar szókincsbe. Ezek egy része filmek hatására, majd az angol nyelv oktatásával “bátortalankodott” be a közhasználatba. Nagyobb része azonban szaknyelv elemeiként, manapság hirdetéseken keresztül erőteljesen “bekönyökölt” a magyar nyelvbe. (lásd Fábián László “Édes Anyanyelvünk”, Új Magyarország, 1997 április 22.-I szám, elég keserűhangú cikkét;  Transsylvania (1997) 38.évf.3. számában is). De a felületes “kellékek” mellett a különböző technikai területeken használt idegen szavak (az üzleti irányítás és ügyvitellel, információ-technikával, pszichológiával, környezet-védelemmel, stb. foglalkozó szavak, és ide sorolhatók még az új ételeket megjelölő szavak is,) a szókincs hiányaként jelentkeznek.

Legkirívóbbnak tűnik manapság a számítógép működtetéshez szükséges nyelvterület. Ehhez kapcsolódnak, és egyenlőre sokasodnak, az innen kiterjedő használati területek – mint az Internet – szavai és kifejezései, és annak különböző irányzatait felölelő nyelvezet. A magyar nyelvet féltők hátán feláll a szőr, amikor az ilyes technikával foglalkozó írások, vagy beszéd telve van olyan szavakkal mint “vebszájtunk”, “fájl”, vagy “tévéjel-digitalizáló”.  Vagy a “lízing”, amely helytelen hangzást ad az angol “leasing” szónak; de gyakran használtak olyanok is mint a “lunch” vagy “catsup”, melyeket csak Magyarországon ejtenek “löncs”-nek, vagy “keccs-öp”-nek, eredeti hazájában “lancs” és “keccs ap”-nak hangzanak. Sokan e szavak használói kényelmetlenül érzik magukat, míg kimondják őket: itt a sok szó, melyet nem is tudjuk, hogy mondjunk ki, miként írjunk le – de jelen vannak és nincs helyettük jobb. A kérdés felötlik: mit csináljunk ezekkel a szavakkal?  Befogadjuk a nyelvbe mint jövevény szavakat? Magyarosra alakítsuk őket mint Kazinczyék tették?  Ki vállalkozzék és ki vállalkozik erre?

A jövevény szavak más nyelvekben használatos fogalmakat, kifejezéseket fednek, melyek nem voltak jelen, vagy csak körülírással fejezhetők ki a magyar nyelvben.  Amint új tárgyak, fogalmak jelennek meg magukkal hozzák megfelelő megnevezésüket.

A különböző nyelvterületek fejlődése sok hasznosat is hozott nyelvünkbe.  Sok idegen szó magyarra fordítása serkentőleg hatott és a magyar kifejezések használata kiszélesedett. (Az ismertebbek közül lásd a “Találjuk ki Magyarországot” kifejezést, mely egyenes fordítása az angol “invent” szó használatának.) Sok kifejezés eredetibb lett, mert az idegen nyelv kifejezésének magyarra alakítása megújult értelmet nyert. Az új jelentés a szó értelmének kiterjedését, gyakran más oldalról való megvilágítását eredményezte. (Pl. “makro” és “mikro”, “önbeteljesítő”, “tanult tehetetlenség”, “járóbeteg”, “agymosás”, “posztmodern”, “paradigmaváltás”, videotömörítés, stb.)

A másik oldalon, nagy szolgálatot tett a nyelv védelmének és a használatának a különböző magyarázó szótárak szerkesztése és megjelentetése. Ilyenek, mint a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézet Magyar Értelmező Kéziszótár-a (1975), O. Nagy Gábor és Ruzsiczky Éva Magyar Szinonima Szótár-a,(1978), vagy a specifikus kislexikonok mint Alföldy Jenő Irodalmi fogalomtár-a(1992), stb. késve ugyan, veszélyesen ásító hézagokat töltöttek be. A szótárak a nyelvhasználat területeit biztosító eszközökként jelölik a nyelv terjedésének bizonyosságait. Azonban vigyáznunk kell: a precizitás az absztrakt fogalmak esetében egyirányú zsákutcát is jelent: a pontos meghatározás leredukál-hatja a szellemes, eredeti meglátások kifejezését. S bár az efajta szótárak értéke szinte felbecsülhetetlen abban, hogy valamennyire is megértsük egymást, a nyelv fejlődése máris az elavulás útjára szorította őket.

Mint a hadsereg mozdulatainál a műszaki alakulatok, a nyelv fejlődésében a szótárak biztosítják a meghódított területeket, avagy a nyelvterület használatának gyakorlatát.  De itt jönnek be a költők és írók a nyelv fejlesztésének átfogó képébe: ők az előharcosok. A költők és írók a nyelv mesterei, mert olyan oldalakról is látják a szó értelmét és asszociációit, mely a nyelv átlag használóinak ritkán jut eszébe. Az új társításokkal új területeket hódítanak meg, vesznek a nyelvhasználat birtokába. Illyés Gyula is elfogadta ezt, amikor a “szó tisztaságáért” szállt síkra (Naplójegyzetek 1977-78, 160. oldal): “A nyelv belső megóvásának elvei és gyakorlati módjai eléggé tisztázottak. Amit részletes indokolással szerintem egyszer még hozzájuk tehetnénk: a változtatásnak és az alakításnak az a joga, melyet … a költészet (a prózaíró is lehet költő) igényelhet magának. Ezek még szabályt sértve is újíthatnak, ha van, ami újításukat hitelesíti, és a nyelv ízlésével elfogadtatja.”

A nyelv ízlése – e síkos közeg, melyen elcsúszik az érv, mert az ízlést nehéz meghatározni és a megértés közös nevezőjével egyeztetni.  Nemcsak mert az ízlés minden fajtája elvont fogalom, hanem mert az ízlés korok és népszerű gondolkodási áramlatok függvénye.  Az újat kereső költő sokszor éppen az ízlés pontján tér el a “nyelv belső megóvásának elvei”-től.  Ezt az eltérést meg kell engednünk, mert enélkül az előharcos is csak stratégista és a küzdelmek idején valaki(k)nek vagdalkozni is kell. Ugyanakkor minden írásnak, írásfajtának, még inkább a költészetnek, vannak keretei, határai. E határok az írási szabadságra vágyó írónak már a végessel való megalkuvást jelentik.  Az írás megalkuszik még az írói eszközökkel, az írás-fajták közlési készségével, a nyelv szerkesztő és kifejező képességével; végül az egyén meglátásbeli határaival. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a nyelv újonnan elfoglalt területei is a szavak ágazatán keresztül a nyelv gyökereihez kapcsolódnak.

A 20. században az írók és költők mellett egyre inkább a technikai úttörők is a nyelv kiterjesztésének előharcosai sorába léptek. Ahogyan a technikai haladás, felfedezés új területeket hódít, az új kifejezések imperatív követelményekké válnak. Egyszerüen: nevén kell nevezni a gyereket, legyen az új matematikai egyenlet, statisztikai kimutatásmód, emberi erőforrás irányítása, orvosi műszer, fizikai vagy asztronómiai távlatokba vetített kép, számítógép javításra, avagy fejlesztésre szoruló alkatrésze, vagy a technika szoftver-jének működtetése. Tehát nagy probléma elött állunk: be kell fogadni az új szavakat, a nyelvbe kell integrálnunk őket. Kazinczyék-hoz is méltó feladat: vagy el kell fogadnunk az idegen szavakat ahogy vannak, vagy megfelelő magyar szavakat kell gyártanunk napi használatra.

Ma még csak a problémákat látjuk, és alternativ lehetőségeket.  Annyi bizonyos, hogy nyelvünk fejlődésében nagy forduló előtt állunk. Hagyjuk a nyelvet magától alakulni a használat napi praktikus gyakorlatával? Elvégre, és ez nem félretaszítható érv, 150 évvel ezelőtt a nyelv legjobb művelői is hamarabb kiáltottak “vivát”-ot mint “éljen”-t.  Ma az “éljen” dominál.  S a köznapok járdáin használt szavak előbb-utóbb beletalálnak a nyelv szótárába. Ha engedjük a nyelv szabad fejlődését, akkor sok ferdére fejlődést is el kell fogadnunk.  Gondoljunk csak a “propaganda” szó eredeti jelentése és a mai értelme közötti különbségre.

Azt mondják az ember az egyetlen élőlény, amely tanulmányozás által hatalmába keríti környezetét. Dossziét (fájlt?) szentel a tárgynak, vagy élőlénynek, leírja tulajdonságait, analizálja viselkedését, s amikor mindent tud róla, már csak egy lépés választja el attól, hogy bármit tehessen vele.  Az analízis használatával meg tudjuk-e szelídíteni a ránkzúduló szavak tömegét? A szóhasználat már elkezdődött, az integrálódás még hátra van.  Ki, vagy kik fogják magyarrá tenni az idegen szavakat? A közhasználat?  Vagy beindul egy nyelvújító mozgalom, amely elfogadhatóvá kovácsolja, a nyelvbe belekalapálja a furán hangzó, fület zavaró szavakat? Ki indít el ilyen mozgalmat: az Akadémia? az egyetemek? a nyelvészek és szótárkészítők, mint a szóhasználat szakértői, vagy az írók és költők, a szógyártás úttörői?  Vagy ezek együttes közreműködése?

Nyelvünk jövöje meghatározatlan.  A szavakkal még küzdelmünk lesz, s a nyelvnek kell győznie.  Ahol kell, alakítsuk, ha lehet, egyszerűsítsük, mi a mi időnkben, különböző helyeken; elsősorban kapcsoljuk a szavakat fogalmuk megjelenítéséhez, meghatározásához – amennyire lehet. Ha azt akarjuk, hogy az új szavak idomuljanak a magyar nyelvhez, akkor a magyar nyelvhez értő embereket kell a szó alakítás feladatára felvonultatni. Egyengessék a nyelv kiterjesztését a hozzáértők ott ahol lehet, a nyelv belső szerkezetének figyelembevételével. Ugy nem fog bekövetkezni a herderi jóslat[1], melytől Illyés Gyula is annyira félt.  Mindenképp ki kell tágítani a nyelv határait, befogadni új szavakat, kiterjeszteni a szavak értelmét, hogy a mai életet teljességgel szolgálják. Talán ezáltal egymást is jobban megértjük.

Legyenek szabadok a szavak – és kötődjenek a(z alakuló) nyelvhez!

Fülöp László (1953)


[1]  “a mások közé ékelt, kisszámú magyaroknak századok multán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni” (1791)

Reklámok

Egy hozzászólás

  1. Megszivlelendő, fontos gondolatok. Vigyázzunk magyar nyelvünkre, ne romboljunk más nyelveket és ne keverjük össze magyar szókincsünket idegen szavakkal, kifejezésekkel.
    Éredmes jó írás, remélem sokan lesznek, akik megértik fontosságát.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s